Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Radics Viktória: Gyász: egy arcmás letisztul
kerültünk egymással, már értékelni tudtam, megbecsülni a férfit, aki tevékenykedni tudott ezen a számomra idegen terepen; volt benne hozzá kellő megfontoltság, tűrőképesség és erkölcs. Két más nemzedék és két idegen szellemiség került szembe egymással a Körösi Csorna sétány két partján, és szívélyes, jóakaratú, nem sekélyes barátság született ebből. Épülésemre szolgált, hogy valamelyest megértettem ezt a pályát és világnézetet, s örülök, hogy képes voltam erre. Hogy Budapesten összejött, ami Újvidéken szét volt szakítva, és az előítéleteket legyőzte a legegyszerűbb emberi jóérzés. Földi! Sok mindent, számos réteget rejt ez a szó. A mi esetünkben a kisebbségi sorskényszerekkel való leszámolást is, mint mikor egy komplexust dolgoz fel magában az ember. Neki volt világnézete, mégpedig világtapasztalatból kiérlelt, igazán kirajzolódott világnézet, és nem ideológia, nem teória. Nem is tudom, kiről tudnám ezt még ilyen határozottan kijelenteni. A gesztusaiban és szavaiban viliódzott ez az érett, és megint csak hozzá kell tennem, férfiasán öntörvényű világnézet, s a magam bizonytalanságából ezt, ha olykor szkeptikusan is, de jóleső érzéssel nyugtáztam; ha nem is tehettem magamévá, de tiszteltem a meglétét. És kedveltem a realizmusát; mi sem esett jobban, mint a - röviden szólva - „posztmodern" szédületből rátekinteni valamire^ aminek van komoly alapja, tere, ideje, udvara, szóval háza. Spiritualizmusomból maradjon csak a háttérben, az égen egy ibolyaszín foszlány; nem bántotta, nem bánta. Ez, amiben élünk, úgy gondolom, egy erkölcstelen kor. Amorális, egyszerűen szólva. Nos, Gion Nándornak volt erkölcse. Mégpedig nem az erkölcscsőszöké, nem a filozoptereké, nem a hivatásos politikusoké és a moralizáló széplelkeké végképp nem, hanem a megpróbált férfiemberé, aki túlélésre köteles, aki nem pszichologizál és nem nyavalyog, aki pragmatikus, ha kell (ünnep, ha nem kell), és tud bánni a kompromisszumokkal. Azt hiszem, az ő alapvető (a vidéki, kétkezi munkát végző emberektől örökölt) konstruktivizmusa volt az, ami a realizmusát és a rútság-tűrő erkölcsét oly vonzóvá tette. S ezen a ponton volt valami, amihez nála nem fért kétség: hogy az élet megbecsülendő dolog, amit megőrizni, visszaszerezni, alakítani kell, ahogy lehet. Lehetőleg szépen, de ha nem megy, akkor csúnyán. A ráció határain belül. Milyen jól esett „hallani" nekem ezt a racionalizmust is, mely szétkergette a fantáziáimat. Legyintett rájuk. Az a szenttamási világ, amit Gion Nándor a műveiben megörökített, nem holmi couleur locale, kisrealizmus, a legkevésbé népieskedés, hanem a létnek egy olyan portája, ahol az élettel törődni, bánni tudtak, mégpedig - s ez szerintem nála igen fontos - nem kedvetlenül. Azt hiszem, a kedély számára olyan volt, mint a hívőknek a hit. Azzal tartozunk az életnek, hogy némi jó kedéllyel nyúljunk hozzá; kicsit erkölcsi ügy ez is. Nem hiába citerázott annyit a Rojtos Gallai. Filozofálni nem nagyon szoktunk. Nem nagyon szerette az absztrakciókat. Most arra gondolok, ez talán mulasztás volt a részemről, hogy nem kérdeztem ilyen irányban, dehát nem volt szükség erre. Kifejezte ő mindezt másképp, meggyőzőbben, fizikailag, valahogy konkrétan. Ő nem csupa-reflexió, hanem valóban, a szó hagyományos értelmében teremtő művész volt, aki világot tudott írni. (Melyről egyébként érdemes lesz elfilozofálni.) A tapasztalatokról szeretett hallani, esetekről, nem az elvont gondolatokról. Az irodalom számára a tapasztalat átadása volt. Értelmiségi körökben, azt hiszem, nem ismertem embert, aki így becsülte és mértékére vette volna a tapasztalatot. Talán így tettem szert öniróniára a magam szellemi kalandjait illetően. Nem esett rosszul, ha kuncogott rajtam, sőt. Az anyagközeliség, az élet matériájához való értő viszony (mint egy mesteremberé) volt az, amit még érezni szerettem a lényéből és a beszédéből. Tisztességgel tudott hozzányúlni egy-egy életszegmenshez, jó fogása volt a kezének; olykor valamire legyintett, éreztetvén, hogy ez üres habzás, és a dolgok „húsát" kérte számon. Ezzel a „konkretizmusával" helyre tett bizonyos ügyeket. Nem volt kenyere a művészkedés, a különféle szellemi attitűdökkel 43
