Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Radics Viktória: Gyász: egy arcmás letisztul
való játszadozás. Tudta, mi a kenyér: a kukoricakenyér, a korpás, a barna, a parasztra őrölt kenyér, meg a fehér, a foszlós. És a só! Azt okvetlenül mindig elébe kellett tenni. Nekem is megvolt a magam vidéki talaja, a mentalitásomban is, ám később „összekeveredtem", és a magam részéről nem tudtam úgy átvinni egy bizonytalan, bonyolult és hazugságokkal terhes, pszichésen terhelt szellemiségbe az örökségemet, mint ő, aki ügyesen sáfárkodott vele. „Minden város Szenttamás", mondatja egyik hősével, és neki tényleg volt valami, az öröknaptár módjára kiképzett egyetemes térképe, amit használni tudott. Hogy a népies/urbánus dichotómia mennyire rossz és fals, azt örökre megtanultam Gion Nándor révén. E dichotómiában kár gondolkozni, mert teljesen félrevezető, és mindkét „félnek" csak rosszat tesz. Gion Nándor a vidékiséget mint tapasztalatot, generációkon át, nagyon rendes és kevésbé rendes meg alávaló emberek életein keresztül kialakult és kiizzadt (elvérzett) életbölcsességet kezelte, amit nagyvilágian elutasítani a legnagyobb fokú bárgyúság és defektus. Puszta irodalmárkodás az, amikor valaki kikerüli az „egyszerű" emberek életvalóságát, különös tekintettel arra, hogy valamennyien egyszerű emberek vagyunk. Túlélők is vagyunk valamennyien bizonyos tekintetben, és elfeledni vagy lenézni azokat, akik túléltek vagy belepusztultak, hogy élhessünk, a legközönségesebb, legszellemtelenebb vétek. A túlélések drámasorozatai, amit Nándor leírt, lekciók, valamivel elvontabban úgy is lehetne fogalmazni: relígió, mint az isten vagy az istenek kalandjai voltak, melyek a szellemi életet is élő emberek számára a figyelmük ébrentartására, kitágítására és elmélyítésére szolgáltak. Voltak sokan, akik megsemmisültek egyszerűen. Igazságtalanul. És nincs igazság, mert az igazságtétel szándéka megannyiszor nemtelenséggé lesz. Az embereket elfeledjük; a (csúnya vagy kevésbé rút) túlélési drámák emberi és embertelen mivoltán azonban akadjon meg a szemünk. (Hátha aranyat találunk.) Nem afféle szentimentális „megtartás-erkölcs" ez, Gion Nándor elveszíteni, feledni és feladni, „átírni" is még hogy tudott. Nem szállt szembe a sorssal, vagy ilyesmi, de fatalista sem volt. Hanem inkább tenni valamit közben, amit lehet. Hol rendesen, hol szemtelenül. És ha valami még közben szép is - egyszerűen szép -, az egy kis ajándék. Erről a korbá- csos kezű Virágos Katona fog tudni még egyet s mást mondani. A szépérzéke egyszerű dolgokra irányult. De persze, mint a mélység/sekélység esetében, itt is meg lehetne forgatni a dolgokat. Ámde ezúttal nem filozofálni akarok, hogy az egyszerűség nehezebb, mint a bonyolultság, ami közönséges, nemesebb lehet, mint a fennkölt é. í. t. Egyszerűen kellene beszélnem, ahogy azt ő szerette. Talán nem veszítettük el teljesen, mintha hullanának ki a kezeink közül, az elemi dolgokat. Nem biztos, hogy nem. Nem, biztos, hogy nem. Van, aki emlékszik a szegény Gilike kezeire? A közönséges méltóság sokat számított neki, minden méltót széttépő körülmények közepette is. O tudta a legjobban, hogy ez milyen kockázatos dolog. (Nem véletlenül az a sok kártya, hamiskártyás, cinkelt lap a műveiben.) A történetek, amelyeket írt és mesélt, ügyesen elvették ennek az egyébként tényleg elég súlyos kérdésnek a patetikáját. A történetek, melyek egy kicsit csorbák, de mindig a helyén van az a csorba. A mesélés íze - az ő utánoz- hatatlanul sajátos, ízes meséje - megsemmisítette a létfaggatás pátoszát. S ez nemcsak a mesélni tudó író mesterségbeli titka, hanem azé a meglett, mi több, dörzsölt férfiemberé is, aki nem felejtette el önmagában az utcán játszó, rosszcsont falusi kisfiút, sem a kárókatonákat. A történelem férfimunka, nincs mese (hanem bicska, kártya, ostorsuhogtatás), mi nők a háztartásba vagyunk szorítva, a házi tűzhely megtartásának feladatát azonban én így talán mégis szívesen vállalnám. Rézi, a regényciklus-béli feleség bábáskodni is tudott, és az szép föladat. A tetralógia végén majd ki fog derülni, hogy mindennek ellenére sok minden miatta történt. Elaludt a lámpa átellenben az ablakban. És most hirtelen eszembe jutott Gion Nándor keze, pedig az Eszteré oltotta el. És milyen jó, hogy Gion Nándor tényleg nem volt boldogtalan. 44
