Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Pécsi Györgyi: Szépen beszélő férfiak legendája

tesen, de nagyon is valóságosan - embereket kellett menekíteni, munkát adni, munkát szerezni, veszedelmes viszályok közt eligazodni, túlélni, túlélni, túlélni.

Magyarországra haza jött, de ott maradt otthon, Szenttamáson, Újvidéken, délen. Mint az áttelepültek, ő sem igazán értette Magyarországot, nem érthette, személyesen annak a másiknak a múltját érezte zsigerekig. Minden fontos dologról tudott itt is, pengeélesen látta a dolgok, jelenségek, emberi kapcsolatok struktúráját, de a részleteket, az előzményeket nem nagyon ismer(het)te. Mondd csak, miért utálják itt egymást annyira az emberek1 - kérdezte nagyon sokszor. Nem tudom megérteni, miért kell utálni a másikat? - Gion nem utált senkit, vagy ha igen súlyos okkal mégis, azt megmondta kereken az illetőnek, és onnantól nem találkozott vele. Az ember teljes bizalommal lehetett - egyértelmű volt minden szava, gesztusa, mozdulata.

A legszebb persze mégis az volt, amikor mesélt. Érdekes meg nagyon szomorú történeteket érdekes meg rosszkedvű emberekről, a régi Jugoszláviáról, életéről, ottani munkájáról, az ide áttelepültekről, hogyan próbálnak kapaszkodni, az ott maradtak kilátástalanságáról, történeteket csempészekről, szélhámosokról és igen rendes emberekről, Szenttamásról, a Gionokról, Török Ádámról. Két karját oldalra kissé megemelte, fölváltva, evező mozdulatokkal, távolba révedő tekintettel mesélt, ültében is megemelkedett, kissé előre-oldalt himbálva fölsőtestét, magában, befelé mosolyogva, vagy megrendültén, elcsukló hangon, néha iszonyú indulattal, a méltánytalanságtól lihegve, ellilulva, de mindig fékezve magát, visszafogottan, kicsit emelkedetten, ünnepélyesen, ahogy a Gion-prózában, a szépen elbeszélő férfiak legendáiban megszokhattuk. A történetek benne éltek, és ő igazán azokban a történetekben élt, de realitásérzéke egy pillanatra nem hagyta el.

Utoljára júniusban láttam. A veránkai táborból hazafelé a lakásához legközelebb eső utcán álltam meg. Még útközben betértünk, talán Dunavecsén egy kávéra, konyakra - elviselhetetlenül lassan itta. Aztán ahogy vitte, húzta a kerekeken guruló bőröndjét, elszorult a torkunk: nagyon fáradtnak, megtörtnek látszott, mint előtte sohasem. Július közepén fölhívtam, találkoznunk kellett volna, aggodalom, feszültség volt a hangjában, valami rendellenesség történt az egészségében, arról beszélt, meg a jövő Könyvhétre megjelenő regényéről, mit intézett az Osirisnál, aztán, hogy halasszuk el a találkozást augusztus végére, most úgyis nyár van, meleg, de most már valamit tényleg csinálni fogunk az Akadémián. Ennyiben maradtunk.

36