Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Alföldy Jenő: Halandó kézzel halhatatlanul (Illyés Gyula Őszi vendéglátás című könyvéről)
Tóth Árpád Esti sugárkoszorúja óta nem találkoztam ilyen sejtelmes költői képekkel az alkonyairól, melyben a tárgyak, a természet lényei valami önmagukon túlira, valami kimondhatatlanra mutatnak. Csakhogy ez nem impresszionista szimbolizmus (hogy Szabó Lőrinc terminusával éljek). Egyszerre ősi és modern realizmus ez, amely (a földből szopott rózsaolajra gondolva) a maga játszi groteszkségében (a maga köré csöndet szövő, Krisztust formázó bogárral) olyan finom és sokatmondó, hogy legéteribb költőnk - az Esti sugárkoszorú és Az árnyból szőtt lélek szerzője - ugyancsak vállalhatta volna. Különösen, ahogy a kihunyó színek és a csönddé halkuló dongás egymás hatását növeli a kölcsönös szinesztézi- ában. Boldogító, hogy a Shelley-hez méltó finomság, zeneiség és anyagtalanság ilyen példásan megfér a vaskos evilágisággal. Nem kell törődnünk tehát azokkal a sznob és ellen-sznob irodalmárokkal, akik végzetesen szembeállítják a kétféle minőséget; akik vagy a rusztikus vaskosságtól tüsszögnek, vagy a spirituális finomságtól. A költészet egyszerre imádság és társadalmi harc; anyagba vetettség s „a lélek fényűzése"; okosság és naivitás - bölcs irracionalitás. Magány a közösségért, a démoszért s a poliszért. Ha úgy tetszik: a plebs- ért s az urbs-ért. Derűs lemondás mindenről, s a „ne mondj le semmiről" mementója. Vagy - hogy Illyés egyik legfontosabb mesterét, Vörösmartyt idézzem - az Éj asszonya szemével nézve gyarló teremtmény, a világteremtés utánzata, melyben a költő „Halandó kézzel halhatatlanul / Vél munkálkodni", tudva, hogy „mikor kidől is, / Még a hiúság műve van porán", és - ezt már Illyés életműve teszi hozzá - így lesz a sorstársak milliói számára mégis közügy. A törékeny tollára hagyatkozó, percnyi létre született költő és az örökké tartó Éj közti küzdelem iszonyúan egyenlőtlen - de épp ezért hősies, katartikus. Ha egy csokorba teszem az öregség-versek közül az Őrszemként az éjben, a Menet a ködben és a Kijózanítás alatt címűeket, kirajzolódik a küzdő ember portréja, mint Leonardo da Vinci profilból ábrázolt kiáltó harcosa - megvénült formában, de mit sem vesztve az erejéből. Ezt nem a személy felstilizálásául mondom. Ellenkezőleg, az ő stílusát kívánom érzékeltetni. Azt a stílust, mely a szerpentinként kígyózó mondat gyűrűvetéseivel tör magasba. A kanyarokban is célba tartó gondolat szívlökéseivel, elszánt iramával, bekerítettségről valló megtorpanásaival és új impulzusokat keltő ismétléseivel jelzi a gondolat a végső tétre menő küzdelem nagyságát. Az Őszi vendéglátás a maga módján meghívás Európába egy igazi európaitól, akinek történetesen anyanyelvi szinten értjük szavát. Meghívás, a valóságosnál alighanem barátságosabb, a kis népekhez emberségesebb és igazságosabb Európába. (Tiszatáj Könyvek) 99
