Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Szekér Endre: „Király nélkül" maradtunk (Illyés Gyula a Forrásban)
Szekér Endre „Király nélkül" maradtunk Illyés Gyula a Forrásban Cs. Szabó László 1983. április 16-án Londonban Király nélkül című esszéjében vallott Illyés Gyula haláláról: „Árvák lettünk mind. A szakajtónyi család. Kortársaiból néhány kenyerespajtás, aki még megmaradt, fegyvertársai három nemzedékből. Ismeretlen levélírók, szótlan kalapemelők, magyarok a csonka hazában, túl a mai határhegyeken, szétszórva a nagyvilágban. Magyarok milliószámra. Amennyiben ő gondolkozott a fajtájáról, csendesen számítva közben más népek, a neki különösen kedves franciák vagy lengyelek példásabb szaporodását." Illyés halálhírére a magyarság „királyát" búcsúztatta Cs. Szabó László Londonban, a „láthatatlan koronát" viselő királyt. A szűkebb vagy tágabb értelemben vett család minden halálesetkor megtorpan, az örökre eltávozottra gondol, felméri a maga helyzetét, csonkaságát, a veszteség nagyságát, az árvaság magányát. És rákényszerül arra, hogy árvaságában felmérje a maga felelősségét, őszinte önvizsgálatát. Hiszen a nagy gyász első pillanataiban még nem képes a kisebb vagy nagyobb család, a magyarság igazi önvizsgálatra. Mi lesz velünk? - kérdezik egymástól. Mi történik, ha meghal a király? Ki áll majd ki határozottan egy-egy nemzetet érintő kérdésben? Ki meri megmondani az igazat? S a következőkkel zárja le Cs. Szabó írását: „De azért csakugyan ő volt idősebb testvérbátyánk, aki mindnyájunkat fedezett költészetének s testével, és visszatartott örvényektől ítélkező szavainak ostorcsattanásaival. Meghalt Illyés Gyula. Halálával egy nemzet nemcsak gyászol - vizsgázik is. Magáért fog helytállni. Magáért kell hitevesztés nélkül mindent kibírnia. Király nélkül. Ha van túlvilág, onnan fogja figyelni, hogy érdemes volt-e égnie, elégnie a magyar népért." Királyt vesztettünk, király nélkül maradtunk, Illyés Gyula halála óta nem változott a mi árvaságunk, a magyarság árvasága. Az elmúlt évek hol komor, hol derűs, egyszer tragikusgyűlölettel teli, máskor áttekinthetetlenül kavargó időszaka - talán nem győzhette meg a közülünk eltávozott, a Mennyei Hazában lévő, az Arany Jánossal, Babits Mihállyal és másokkal az Égi Kávéházban együtt ülő Illyés Gyulát. Mert most is király nélkül, nélküle kell a magyarságnak helytállnia. Mindenki egyenként, külön-külön, és az egész magyarság is itthon és határainkon túl. Mindannyian adósak vagyunk neki, ahogy Domokos Mátyás irodalomtörténész különös határozottsággal írt a mi „adósságtörlesztésünkről". Őrizzük-e megfelelőképpen Illyés Gyula örökségét, „idősebb testvérbátyánk" (mint Cs. Szabó írta) ránktestált javait, szellemi hagyatékát, útmutatását? Mi még idősebb nemzedék - hála Istennek - fiatalkorunk óta éreztük Illyés Gyula szellemét, verseinek közelségét. Diákkoromban, tizennégy évesen a gimnáziumi osztályunk falán Illyés versmondatát olvashattuk: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!" (Egy népfinak, a 'Puszták népe' szerzőjének). A mai ifjúság példaképei, eszményei már teljesen eltávolodtak Illyés Gyulától. Olvassuk-e műveit? Az újabb nemzedékek, az ifjúság olvassa-e? Mert Illyés - „Magyarországra vezérlő kalauz", Cushing professzor szerint is. Amikor Cs. Szabó László bevezető tanulmányt írt a magyar költészet angolnyelvű gyűjteménye elé, már a címben is érezteti történelmünk és költészetünk 100