Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)

vagy akár féltudományos időtünetet; ez a rosszhiszemű, kapzsi számítás nem illik egy íróhoz."4'1 S bajosan érthetnék félre az alábbi bejegyzést: „Az angol rádió tegnap a »Velszi bárd« rigmusait olvasta a Sztálin születésnapját írásos dolgozattal ünneplő Illyés Gyula fejére. Megérdemli. Költő, aki ennek a gyalázatnak kényszerből, gyávaságból enged, megérdemli, hogy megvesse a nemzet, amelynek nyelvén ír."42 Illyés Sztálin-nekrológjáról43 - a jelek szerint - nem hallott Márai (képzelhetni, mint vélekedett volna róla...), annál inkább a kezébe jutott, ámbár késve, az az emlékkönyv, amelyben az ellenlábas harmincharmad magával ünnepelte a magyar nép „bölcs vezérének", Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapját (Magyar írók Rákosi Mátyásról. Bp., 1952.). Erről az elógium-gyűjteményről többször is szilaj haraggal, undorodó megvetéssel nyilatkozott a számkivetésben élő, egyebek közt - a szó keresetlen - „seggnyaló lihegés"-t emlegetvén.44 Illyés az ötvenes évektől rendre csak úgy tűnik föl Márai szemében, mint aki „stallum"-ért, „tusculanum"-ért, érdemrendekért minden aljasságra képes, ki - alany és állítmány helyett - folyvást „...a »nép« -ben, a nemzetben" gondolkozva „...asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudik", s kiről mindezért maga a nép alkot lesújtó, könyörtelen véleményt.45 Kimondhatjuk immár: az emigráns Márai lllyés-képe rögzített kép, oly végleges portré, amelyre a telő idő nem visz föl újabb ecsetvonásokat. Nem csupán a friss értesülése kevés a hontalannak, hanem önnön korábbi (elő)ítéletei is elvakítják; egynémely nézetei, verdiktjei lassan rögeszmévé kövesednek. Ennek jele, hogy bizonyos megállapítások, okfejtések, sőt: stílusfordulatok, szófűzések is újra s újra ismétlődnek a diáriumokban. Tárgyunk közelében maradva: Márai szerint a magyar parasztság a műveltség befogadására és teremtésére egyaránt alkalmatlan, a népi írók és politikusok (légióként a Nemzeti Parasztpárt hangadói) a népnek valójában elárulói, egyben a kommunisták szálláscsinálói, fullajtárjai; tág lelkiismeretű, könnyen megvesztegethető emberek, kiktől persze a köpönyegforgatás sem idegen - s ez ítéletek megannyiszor visszatérnek,46 közvetve avagy közvetlenül Illyésre is vonatkozván. A fejtegetések zömében ott áll a neve, amidőn pedig egy-egy bejegyzés csakis ővele foglalkozik, Márai többnyire ugyanazt mondja róla. Illyésről, a lírikusról gépiesen ismétlődik az elmarasztaló formula: „A »Csillag« című kommunista irodalmi folyóiratban Illyés bökversei. (...) A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, konganak; egyetlen szava nem vet szikrát." - „...Illyés, süket és fahangú lírájával (...)"- „...a fahangú, ünnepélyesen kongó b'ra, amiből semmi nem hiányzik, csak a jellem és a szellem szimbiózisa, a tudat és az indulat elemi, spekulációmentes kapcsolatának szikravetése (...)" - s végül, valamely sajátos, aggkori mazochizmussal: „ Lámpaoltás előtt versek. Illyés hamis, fahangú lírája."47 Nem tudhatjuk, Illyésnek mely verseit, versköteteit ismerte és olvasta a számkivetésben Márai (gyaníthatóan csak igen keveset), amiként drámái közül is csupán a Lélekbúvárt, illetve a Fáklyalángot hozza szóba. Ez utóbbit így: (Illyés) „Elment a Nemzeti Bankba és a szűkös devizakészletből kiutaltatta külföldi irodalmi propagandaút céljaira az »ellátmányt« . Fáklyalángot lobogtatva előadatta a Nemzeti Színházban a népies ezüstpapírba csomagolt, olcsó pamfletét, melynek címlapjára azt nyomtatták, hogy dráma" - illetőleg: „... a színpadi pamflet, amely koturnusos álruhában jelentkezik (...)."48 Az anyag szűk, az ítélkezés túlontúl sommás, ámde okkal tesszük föl: Illyés költészetének és drámáinak jóval alaposabb ismerete sem igen módosított volna Márai véleményén. A nagy ellenlábas prózája viszont továbbra is - igaz, szarkazmussal elegy - elismerést csihol belőle. Szóljunk erről később!

Magától értetődik: az Itáliában (Nápolyban, majd utóbb Salernóban) tartózkodó Márai könnyebben és sűrűbben jut hírekhez Illyésről, mint az óceán túlpartján időző. Tükre ennek a diárium is: az amerikai naplókötetekben (kivétel a legutolsó!) feltűnően meggyérülnek az ellenfélre vonatkozó bejegyzések. Bő egy évtizeden át (1953-tól 1964-ig) elő sem bukkan Illyés neve, érdemes hát citálnunk a „szünet előtt" koncipiált észrevételeket. Roppant jellemző, hogy Bajor Gizi és Germán Tibor együttes „öngyilkosságának" hírét hallván, Márainak Illyés jut az eszébe. „Elgondolkozom, mit éreznek ez öngyilkosság hírére Illyés s még néhány ott51