Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)

tán ekként idézi föl a történteket: „A vonatban élvezhettem azt a dialógust, amin (így!) Illyés és Márai egymást ugratva - én azt hittem, játékosan ugratva, nem tudtam, hogy ez az életre- halálra menő harc kezdete már köztük, amelyik el is fog mérgesedni", s az emlékező utóbb is

. .kedves, játékos, kölcsönös ugratás"-ról beszél.36 Illyés e diskurzusnak nem a látszatra csak pajkosan évődő mozzanatairól számol be naplójában. Kétszer, kétféleképp is rögzíti összecsapásukat: egyszer vázlatszerűen, lapidárisan („Nagy vitám Máraival: urbánus, polgárvédő. A közvetítő kereskedelem érdeme. Szerintem. Tetszik a hűsége. A kultúra hordozója."37), másszor kifejtően: „Amidőn az indóházat elhagytuk: (...) »Vigyázzatok egymásra« - kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is ellm- rapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcán voltunk. (...) Az urbánus és népies vitát (...) egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. (...) egyedül vagyok (...) A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, (...) remek kibicek gyűrűjében. (...) gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak (...). Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egi/általán a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogy volna jogos! (...) milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné) emelni (...)? Hol van itt az élet egészséges kerengtetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni a népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!... Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét (...) A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. (...) semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá - úgy érzem - mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette.(...) Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: a magyar társadalomkutató irodalom első műve az - Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már (...) a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet (.. .j."38

Kitetszik e terjedelmes citátumból: a két protagonista közül Illyés a békülékenyebb, s egynémely jelek szerint mintha Máraiban is oldódnék a görcs, az ellenérzés. Legalábbis erre vall, hogy Genfben fesztelenül beszélgetnek, együtt zarándokolnak el Bocskai szobrához, sőt: Márai „igen kedvesen" még „betegápolónak" is elszegődik, s Gide naplóját kölcsönzi, „narancsot és citromot, cigarettát, cukrot" visz a szállodába erős meghűléssel bajlódó vitapartnerének.39 A közeledés illúziója azonban szertefoszlik, az engesztelődés csupán röpke pillanat: az utak (nemcsak Svájcban) mégis és végleg elválnak egymástól. Ki-ki a maga fátumát követi.

1947 és 1948 folyamán Illyés neve nem bukkan elő Márai Naplójában, egy bejegyzés viszont kétséget kizáróan őreá vág: „Ez a költő Petőfit utánozza; nem éppen tökéletesen, de sok buzgalommal. A segesvári csatatérre nem ment el meghalni, s nem írta meg a »János vitéz« -t, sem a »Szeptember végét« (sic!); de magatartása, ügybuzgalma, ahogy minduntalan meg akarja menteni a nemzetet, feltétlenül Petőfi-hatás alatt történik. - Mégis, van itt egyfajta lényeges különbség. Petőfi a szerepét beleépítette a művébe; ez a költő, az utánzó, művét be- leveszejti szerepébe. Ez nem ugyanaz."40 - S Márai - amennyire csak körülményei lehetővé teszik - az emigrációból is figyelemmel kíséri Illyés életét, pályáját, műveit. Bármi paradoxul hangzik is, ez a következetes érdeklődés nem csupán megvetésből, gyűlöletből (?) fakad, hanem valamely különös, torz kifejeződése az elismerésnek is; egy dilettánsra aligha pazarolt volna ily sok figyelmet és indulatot a száműzött. S - túl az elismerésen - az önigazolás szándéka is benne él ez érdeklődésben: a maga választotta sors, elvek, viselkedés - az „urbánus- ság" igazolása. Illyés arra példa Márai számára, mily mélyre zülleszti, mennyire elfakítja a tehetséget a megalkuvás, egy diktatórikus hatalom alázatos szolgálata, nemkülönben a „paraszti", haszonleső mentalitás. Elolvasván a Lélekbúvárt, ekként vélekedik: „Illyés bohózata (...) szánalmas fércmű. Az analízisről lehet tréfásan írni - emlékszem, a »Csutorá« -ban én is reászántam erre a tréfára egy fejezetet -, de egy estén át a bohócság köntösében trágárkodni, s aztán valamilyen árvalányhajas »népi egészség« csattanójával intézni el egy tudományos

50