Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)
Lőrinczy Huba „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék../' Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története A címül választott s 1946-ból származó naplóbejegyzés a párbeszéd s vele minden bizonnyal egy szorosabb szellemi kapcsolat - netán barátság - megteremtésének igényéről tanúskodik. Jelzi, hogy Márai Sándor megítélése szerint számára kizárólag Illyés Gyula volna, lehetne az igazi, az egyedül méltó partner, ám a feltételes módú igealakkal jelzi azt is: kettejük dialógusa vágyálom csupán, nem válhat valósággá. Nem válhat, mert - s ez már az idézet szövegkörnyezetéből derül ki - több választja el őket egymástól, mint amennyi öszeköti. Illyés vonzó, de még inkább visszariasztó jelenség Márai szemében, olyan ember, kinek nagy számú és vitathatatlan erényeiért sem lehet eltűrni és megbocsájtani bizonyos gyarlóságait. Érdemes egészében citálnunk a naplórészletet, már csak azért is, mert oly különleges „kevercse" elismerésnek és viszolygásnak, aminővel a diáriumban másutt nemigen találkozhatni: „X. azt kérdi, van-e író, akivel beszélgetni szoktam? A kérdés megdöbbent. Nem, nincsen üyen író. Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit írásról és egy írónak az élethez való viszonyáról tudni kell: tud írni, teljes erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszerre, huncut, van humora... vele tudnék beszélni. O az egyetlen élő író, a szó másik értelmében... De sunyi, paraszt, mindegyre hős szeretne lenni, s aztán megijed és elbújik a betegségbe, vagy a felesége szoknyája mögé. Nem beszélhetek vele, a szakadás túlságos nagy. S a többiek? Nincsen már író. Néhány év előtt még élt Kosztolányi, Babits, Karinthy, Móricz. Az ember tudta, ha nagy baj van, csak ki kell nyújtani kezét, s megragadhat egy kezet. Nincs kortársam többé. Ez fájdalmas, félelmes. Egyedül vagyok, nincs kortársam: vannak tehetséges és művelt tollforgatók, de nincs kortársam, akihez szólhatnék".1 Ez a vallomás - túl azon, hogy hírt ad szerzőjének hiperbolizált magánytudatáról is - több mindent elárul. Kitetszik belőle, hogy Márai fenntartás nélkül méltányolja Illyés alkotói talentumát -se meggyőződése a prózaíróval kapcsolatban később is, mindvégig fönnmarad. Nagy nyomatékkai kell hangsúlyozni ezt, mert más „népiekről", példának okáért Kodolányiról, Tamásiról, Veres Péterről a diárium és az 1972-es emlékirat szinte kizárólag szánakozó lekicsinyléssel, a „dilettánsának bélyegzett Németh Lászlóról pedig csakis vad, megsemmisítő gúnnyal nyilatkozik.2 S nem csupán Illyés (el)vitathatatlan tehetsége és műveltsége tette volna kívánatossá Márai számára a közeledést, hanem az írótárs egynémely emberi adottságai, így huncutsága, humora is, hogy más, úgyszintén emberi tulajdonságai annál taszítóbban hassanak, kizárván a dialógusnak még a lehetőségét is. „...sunyi, paraszt" (e szó itt minden bizonnyal a mentalitást, a modort jelöli), szájhős - hangzik a Napló ítélete, előkészítvén a konzekvenciát: „Nem beszélhetek vele..." (Mivel e dolgozat most és a továbbiakban sem az „igazságosztást", annál inkább Márai Illyés-képének hív rekonstruálását tekinti feladatának, nem latoljuk: jogos-e, s ha igen, mily mértékben eme kemény verdikt. Mindössze azt említjük, hogy nem Márai volt az egyetlen, ki a Puszták népének szerzőjéről ily lesújtóan vélekedett.3) S ámbár a „sunyi, paraszt", szájhős minősítés épp elegendő magyarázatnak tetszik a jó44
