Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)
vátehetetlen elidegenedésre, meghasonlásra, aligha csak ez húzódik meg „...a szakadás túlságos nagy" kitétel hátterében. Egy mély gyökerű, de hosszú időn át lappangó ellentét tör itt a felszínre, oly antagonizmus, amely merőben más természetű, mint aminő korábban József Attila és Illyés között feszült. Máraiból nem a magát jogtalanul mellőzöttnek érző ember indulata szól, végtére is a negyvenes évek derekáig legalább annyira sikeres és népszerű (ha ugyan nem sikeresebb és népszerűbb) írónak számított, mint Illyés, egyikük személye és műve sem borította árnyékba a másikét, kettejük vezető műfaja is eltért, szerelmi riválisai pedig kiváltképp nem voltak egymásnak. Nem író és író, férfi és férfi közt támadt „túlságos nagy" „szakadás", hanem alkat és alkat, magatartás és magatartás, eszmerendszer és eszmerendszer között. Márait - a dokumentumok tanúsága szerint - elvi, világszemléleti okok fordították szembe Illyéssel, olyas dolgok, amelyek erősen elütő származásukból, neveltetésükből, viselkedésükből (stb.) is következtek. A kassai polgárivadék képtelen volt megférni a rácegresi pusztafival, az urbánus a népivel, az eredendően magányos az eredendően társasági lénnyel, a politizálást elhárító a politizálóval, a kompromisszumok megvetője a kompromisszumkeresővel, az individuumelvű a közösségelvűvel. Kimondhatjuk bízvást: nem valamely kicsinyes nézeteltérés, félreértés, sértődés, de nem is féltékenykedés, vetekedés vert éket Márai és Illyés közé - felfogásuk, értékviláguk különbözött, túlságosan. S kimondhatjuk azt is: a legkevésbé sem véletlen, hogy a sokáig látens ellentét épp 1945 után tudatosult Máraiban. Kettejük sorsa, útja akkor kanyarodott el végletesen és végzetesen egymástól. Kire az önkéntes emigráció keserűsége, kire a nemzeti költő, az élő klasszikus nehéz szerepe várt. Ez a fejlemény, a teljes szakítás és szembefordulás persze nem volt előzmény télén. Súrlódások, összekoccanások korábban is akadtak Márai és Illyés között, s ismerve alkatuk, felfogásuk megannyi eltérését, az ellenkezője volna a meglepő. Vagy másfél évtizeden át mindenesetre sokkal inkább látszottak ők ketten szövetségesnek, mintsem ellenfélnek: a parázs hosszú ideig csak pislákolt, hogy aztán annál nagyobb s tartósabb lobbot vessen. Mikor ismerkedtek meg egymással, nem tudhatni. Akár a húszas évek közepe táján Párizsban is találkozhattak volna már, hiszen Illyés 1922 és 1926 között, Márai meg 1923 nyárutójától 1929-ig volt lakója a „Szép ámulások szent városáénak - bizonyos azonban, hogy erre nem került sor, máskülönben aligha hagyták volna említetlen. Jóllehet mindkettejüknek törzshelyei közé tartozott a Döme kávéház,4 ott is elkerülték egymást, s nem csupán másutt, a metropolisz távoli pontjain szálltak, hanem egészen más körökben is forogtak és tevékenykedtek, nemigen lehettek közös ismerőseik. Valószínűleg Márai hazatértét követően (tán a húszas-harmincas esztendők fordulóján?) kötöttek ismeretséget, kapcsolatuk tényét legelsőül viszont csak egy 1935. február 8-án kelt Illyés-följegyzés rögzíti: „Este vacsora Lőrincéknél. A kis Lóci. Márai, Márainé. Rokonszenves Márai fölfogása a megélhetésről és az irodalomról. Jöjjenek hozzánk lakni." (?)5 A viszony egyelőre melegnek és szorosnak tetszik, mert a diárium hamarosan (március 27-én, szerdán) újabb találkozásról tudósít, s még valamiféle - alighanem koholt - rokoni kapcsolatot is emleget: „Délivasút Kávéházban Márai, Zilahy, Lőrinc, én. Mit kell csinálni, ha megint hívnak bennünket? Márai fogadja el a B. H.-t. Mit hozhat a jövő? Vagy reform, vagy hitlerizmus, mert olyan mag van az irányzatban. Szavunk van, tehát hallatni kell a reformok mellett. (...) Elmenet az derül ki, hogy Márai és Zilahy atyafiságban vannak; aztán az, hogy én is atyafiságban vagyok Máraival; s mivel én Németh Lászlóval is abban vagyok, az egész banda egy család. - Vacsora Máraival; iszik, s rögtön megváltozik. Halálfélelem, háború, németek. Találkozás."6 - A következő évtized során Márai ugyan ritka vendég Illyés Naplójában, de neve, személye, ténykedése legtöbbnyire becsülő, rokonszenvező hangsúlyokkal tűnik elénk7 - igaz, olykor kritikusabb, elmarasztalóbb megjegyzések is illetik.8 A szövetség (?), barátság (?) - mindkét szó túlzás! - fénykora 1938 és 1943 közé esik. Az előbbi évben - Kozma Andor verseimével mondva - Kölcsönös babért nyújtanak át egymásnak, elismerő minősítésekben nem fukar bírálatot írván a másik egy könyvéről. Illyés A négy évszakról beszél magasztalóan9 („...igen sok darabja [...] tökéletes prózavers. Baudelaire és Rimbaud 45
