Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Tandori Dezső: Kvartett, ó, jaj, tisztán kavart tett…! (versciklus)
- nem hűség! nem oly egyszerű -, a puszta népesség, a népség, a nép, az égő zöld lomhfény, a tagok teljükbe-lépő mozdulat-világa. S vele „a munka", munkád, a tegezés - ez volt a munkád, és a megszólítás visszája: unnád? Elhagy! A veszteség kiteljesedtén tudnád, mid volt - mid van. Szőlők kis útján futsz, nem mint a borostyán, ragyogóbb, ép égeti hozzá kékjét, tudva tudván: egymáshoz! és senkivel ne találkozz! A kettős vágy, a forma bontogatva magát a valódi többes-alakba tér meg, hogy magad légy, mindegyre máshoz. Es hogy felőle istenség határoz. 3. Hogy újra s újra fölneszelsz. Sötétség, fogadja? Órajárás? Mit üt el? A mosolygás - a magadé! - közel hold fényét ködli, szék, asztal, merészség villanása a tavon lenn, a szív...! Elég. Ugyan mit jársz, helyben miért vagy? Csak hogy valami - valami. S hogy épp - hagy. És fényére majd beesteledik megint. Egy érkezés, elvárható fordulat -fordul, mint a föld, golyó, melyet nem gurít Kéz, borzongató képzet! Elelyben, örök, forgás, s megérint - érintője mentén -, egy érkezés, mint mondtad. Ne vallj, hozzá - elébbre! - kérj színt! És más szava, hogy az egész: a rész. Süllyedt hajó felett a tengerész repül, képzet, s amibe belevész,
