Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Péter László: Ötvenöt magyar népmese (Beszélgetés Katona Imrével)
egész életét ott töltötte. Ez biztos alapja lett munkásságának: gazdag életművet alkotott. Én nem sejtettem, hogy bő fél év múlva titoizmus vádjával kirúgnak az egyetemről, s csaknem egy évig állás nélkül leszek. Most meg Imre segített: 1950 végén az ő és a később Herder-díjas Barabás Jenő ajánlására nevezett ki Ortutay - akkor már, egyetemi tanársága mellett, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának elnöke - a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum konflis, egyszemélyes igazgatójának. Akkoriban, amikor Imre gyermekkorát Csongrádon töltötte, én Mindszenten éltem. Közös élményünk a Tisza, a tiszavirágzás, meg a Szeged és Szolnok közt közlekedő gőzhajók, a Szentendre meg a Lukács Béla. Olyan ösztönzést azonban, amilyet ő kapott rajongott apjától, a 88 évet élt, minden iránt érdeklődő, szinte polihisztor állatorvostól, én nem kaptam. Az idősebb Katona Imre a nép közt forgolódva megfigyelte a népélet minden jellegzetességét. Többek közt gazdag tájszógyújtése maradt. Barátja volt a szegedi egyetem első néprajztudós professzora, akit József Attila és Bálint Sándor is hallgatott, Herrmann Antal. Jelképes, hogy amikor Herrmann vendég volt náluk, esténként odaült a négy-öt éves Imre ágyához, és mesével altatta el. „Én, amikor a néprajz felé kezdtem fordulni, egyrészről az apai vonal mozgatott, másrészről tudat alatt talán Herrmann Antal." Ezt erősítette benne vásárhelyi gimnáziumi évében tanára, Tálasi István. A Bethlen Gábor Gimnázium azokban az években a népi írók fellegvára volt. Móricz botja mellett kocogott Németh László is, amikor látogatóban ott járt. Nem véletlenül került később katedrájára. Ismerősi körömből hárman is voltak, akik számára az a véletlen, hogy középiskolában gyorsírást tanultak, meghatározta életüket. Püski Sándor így lett egyetemi jegyzetkészítőből könyvkiadó; Lőkös Zoltánt 1944. december 3-án a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontnak a szegedi színházban tartott nagygyűlésére jegyzőkönyvet írni hívták: így lett belőle újságíró, később főszerkesztő. Katona Imre számára a népmesegyűjtést - utóbb meg a viccgyűjtést - könnyítette meg. A mesegyűjtést még Ortutay szegedi hallgatójaként, a Tápé-szeminárium tagjaként kezdte, s egész életén át sikerrel folytatta. Életművének kétségtelenül legértékesebb és legsajátabb területe a kubikosság néprajzának monografikus földolgozása, kandidátusi értekezése. Bár egy-egy fejezetét sikerült megjelentetnie, és tömör összefoglalását könyvben is kiadhatta (A magyar kubikosok élete, 1957), nagy kár, hogy a teljes mű egy kötetben máig sem jelent meg. Azt hiszem, kiadásával szülővárosa neki is, a Tisza menti kubikosság történelmi emlékezetének is tartozik. Mindig irigyeltem, hogy oif magabiztosan s kinyomtatható szabatossággal fogalmazva tudott mindenről véleményt alkotni. Csodálom, hogy ez a terjedelmes beszélgetés sem fárasztotta ki kórházi ágyán. Az élőbeszéd néhány apró lazasága (hát, itt-ott néhány ismétlés) csak hitelesíti mondanivalóját. (Azt nem hiszem, hogy ő kubikust mondott volna kubikos helyett, testestől-lelkestöl formát testestül-lelkestül helyett.) Tanulságos szómagyarázatokat ad, történeti, néprajzi hátterükkel. Érdemes lett volna szójegyzékbe foglalni őket: áld—áldoz—üldözik—átkoz, ármány, bocsát— búcsú, Boldogasszony, boza, család-cseléd, csozé, csúvár(os), egyház, esőzsák, garaboly, hableány, holdszivárvány, hullám, katré, kutyafiú, láp, lélek, ördög, örvény, pice, üldöz—öldös stb. Érdekes nyelvjárási megfigyeléseit ismerteti. Csongrád belvárosának lakói, akik átvészelhették a török hódoltságot, ö-ző nyelvet beszélnek; a külvárosiak, nyilván később betelepültek, e-ző nyelvjárást. Imre sok érdekes, kedvelt elméletét fejtegeti, és életművének egy-egy szeletéről ad lényeget mondó összefoglalást. Meglep, hogy a kun miatyánkra csak Mándoky István újabb közleményei nyomán figyelt föl, s így fejtette meg a csongrádi halászok nyelvéből ismert tengeri hereberi eredetét („Tengri hel bele"). Erről ui. a szegedi folyóirat, a Népünk és Nyelvünk is jócskán írt már 1929 és 1935 között, és Tálasi István is közölte a Magyar Nyelvben, 1947-ben egyik változatát. Nagyon érdekesek Imrének a népköltészetben munkálkodó egyéniségről vallott nézetei. „A legegyénibbek a mesemondók - szűrte le. - Egy úgynevezett alkotó típusú mesemondó, akinek van hallgatósága, nem mondja el szorul szóra ugyanúgy a meséjét. A reprodukáló mesemondó viszont másodlagos, esetleg írásközeli, aki mindig szó szerint ismétel. A tehetséges elbeszélők szinte kitárulkoznak, a mesei szereplők szerint megváltoztatják a hangszínt, a cigányok cigányul, a nők kedveskedve beszélnek, a király méltóságteljesen szólal meg a mesében, és mindezt ugyanaz a mesemondó teszi, sőt taglejtéssel is követik a mesét, esetleg fölpattannak, ha valami harci jelenet következik." író és színészi tehetségek egyszerre - teszi hozzá Pintér Lajos, és Imre ezzel 110
