Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

Szerinte a bácskai művészet alapja a véres valóságú, meztelen, kemény anyag, hiszen itt a természetnek nincs semmilyen metafizikai emléke, ahol minden külsőség, a szín, a szépség, a hangulat lekopott az életről. Ez a bácskai művészet - állítja Herceg -, „nem szín, nem hangulat, nem a szív játéka, nem a lélek szárnyalása, táji szépségek tükörképe, hanem a szellem megnyilatkozása."

Midőn azonban nagy csalódásokkal visszatért az 1936 és 1938 közötti budapesti tartózkodásáról, mozgalmi elveit maga mögött hagyva, felfedezte - a mégiscsak létező - bácskai színeket. „Amilyen hévvel hirdette meg Herceg János Budapestre távozása előtt azt, hogy az irodalom a munkásmozgalmi harc eszköze, olyan intenzitással vallotta meg hazatérte után a szülőföldje iránti hűségét" - írta monográfiájában Toldi Éva.59

A Kalangya szerkesztőjeként kénytelen nyíltszíni állásfoglalásával is tanúsítani, hogy a korábban elvitatott helyi színek, mint bácskai jellegzetességek valóban léteznek - és itt Draskóczy Ede véleményét60 is osztja, miszerint a vajdasági magyar irodalom az egyetemes magyar irodalom körébe tartozik, de egyedi jellegzetességekkel bír hiszen erre az irodalomra mindenek előtt a kisebbségben levés állapota és éppen korábbi gyökértelensége kell, hogy rányomja bélyegét. Különös módon azonban még ekkor is külföldi példára kénytelen hivatkozni a tájjellegű irodalom megteremtője eszményi alakját körvonalazva. Irodalmunk és annak pártfogói című szövegében írja a következőket61: „Tagadom, hogi/ ennek a vidéknek nincsen egyéni s minden más magyar tájtól elütő jellegzetessége. A mi Bácskánk legalább olyan gazdag, színes, mint Erdély, csak az írót kell megkeresnünk, aki itt találja meg a tájjal a harmonikus hangját, akinek lesz annyi igénye, mint Ram űznek62, hogy ne kívánjon se gazdagságot, se tekintélyt, sem elismerést, csak híven és bátran kifejezze mindazt, amit lát, érez és elképzel."

Korai kiábrándultságát azonban nem csupán a vajdasági tájra, irodalomra és művészetre vetítette rá, hanem az egész európai irodalmat is fölöttébb óvatosan szemlélte a közel háromévi budapesti tartózkodása után visszatért Herceg. Az Európai költők antológiája című kötetről írt, Örök költészet című írásában63 szinte egyetlen szó sem esik költészetről, esztétikumról, prozódiáról, stilisztikáról, miegymásról, hanem a szabadságvágy folyton jelenlevő ihletéséről, az európai civilizációban való mélységes csalódásáról. A kötet anyagában átfogott kétezer év határai közé helyezkedve írja: „ami közbeesik, arról nem tudom: vegetáció volt-e, születéstől halálig tartó változat, vagy a Mindenség lüktetése".

Hogy a Kalangya szerkesztőjeként miért fordított hátat az itteni irodalom kritikai istápolá- sának, hogy miért nem irányította a vajdasági alkotók széttartó és leginkább hamvába holt törekvéseit, nem csupán annak a meggyőződésének a következménye, hogy a Bácskának, a Vajdaságnak nincsenek irodalmi hagyományai, a közönségnek nincsenek irodalmi igényei - a Magyarországon rég elismert, Baumgarten-díjas Fekete Lajos költő könyvéből 1931-ben huszonnégy példány kelt el a Vajdaságban -, és az írói ambíciókkal megáldott vagy megvert műkedvelők is előbb mű-élvezők, mint mű-teremtők, akik keze alól csak a véletlennek köszönhetően, ösztönös felismerés nyomán64 kerül ki odafigyelésre érdemes munka, hanem annak a felismerésnek a folyománya is, hogy az írónak aligha lehet egyéb feladata a művészetben és a kultúrában, mint az írás maga. Erről Egy felejthetetlen este című írásában65 számolt be, fölidézvén a három évvel korábban Pécsett töltött napokat. Akkor Tamási Áron, Mécs László, Reményik Sándor, Szombathy Viktor és Csuka Zoltán társaságában a többi - ősi hagyományokra építkező és munkájával összehasonlíthatatlanul eredményesebben haladó - kisebbségi író arra biztatta Herceget, hogy „Szervezzétek meg az ifjúságot és a népet, s akkor biztosítva lesz kulturális jövőtök." Az írás megszületéséig eltelt három év tapasztalatai alapján Herceg a következőképpen mondott le ennek a szervezésnek az illúziójáról: „Szervezni népet, ifjúságot? - gondolok vissza a pécsi estére és a boldog rokonokra. Az én szerepem nem az. A festő a hegytetőn áll - így látom most -, a színeivel szép tájakat álmodik, síkságot, völgyet, vizet, embereket, a muzsikus hangszerével egy külön világot varázsol maga köré, én író vagyok... Békésen élni a tájban, amely a hazám, békésen élni a népek között, akik itt mégis a testvére69