Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
II. „Lebegek, mint tükrös buborék" - Herceg János - korai kritikáinak tükrében42 Herceg János első kritikája a Kalangyában az 1932. szeptember 5-i számban jelent meg43; a lap 1944-es megszűntéig pedig összesen 81 bírálatát, illetve tanulmányát adta közre ebben a folyóiratban. Ez a szám már eleve meglepő, hiszen a lírikusként indult, elbeszélőként felfedezett író legnagyobb számban mégis bírálatokat tett közzé a Kalangyában. Herceg kritikusi pályája valójában korábban indult, már 1928-tól, amikor A jugoszláviai magyar irodalom címmel közölte írását a budapesti Híd, az 1928/3-4 jelzésű számban. Mivel a Kalangya indulásáig Herceg viszonylag kevés bírálatot tett közzé, illetve később, a Kalangya mellett is publikált értekező jellegű szövegeket, e fejezet vizsgált periódusát 1928 és 1944 között határozzuk meg, és a más lapokban közzétett szövegeire is kiterjesztjük érdeklődésünket. Ebben az időszakban a Kalangyában nyolcvanegy kritikája jelent meg, más lapokban pedig összesen harminc: három a budapesti Hídban, kettő saját lapjában, az IKSZ-ben, kettő A Mi irodalmunkban, egy a Jugoszláviai Magyar Újságban, egy a Hétről-Hétre hasábjain, három a Reggeli Újságban, egy a Kelet Népében, kettő a Nyugatban, kettő az Új Hírekben, három a Vojvodirmi Szemlében, egy a Délvidéki Magyarságban, egy a Forrásban, egy a Sorsunkban, egy a Magyar Csillagban és hat különböző kötetek elő- és utószavában. Herceg János első szemle-jellegű szövege a fiatal vajdasági magyar irodalom közel egy évtizedes történetével kapcsolatos írás, a budapesti Híd lapjain. Megjelenésekor is alig múlott 19 (!) éves a szerző, és életkorával összhangban szenvedélyes hangú vitaindítóként fogalmazta az írást. Péchy-Horváth Rezsőnek a Pandora 1927/5-6. számában megjelent, a vajdasági irodalomról szóló szövegére reagált benne, a szerző szemére vetvén, hogy az értékes alkotók helyett dilettánsokat idéz, és olyan valótlanságokat állít, hogy Herceg szerint „az illető cikkíró nem tudta, mit írt". A szöveg ennek ellenére nem fordul dühös vagdalkozásba, miként az intonáció alapján várható lenne, hanem éppen ellenkezőleg, higgadtan érvel, rámutat a vajdasági magyar irodalom fogyatékosságaira és lassan megmutatkozó erényeire, eredményeire, végül pedig föltárja a szerző legőszintébb szándékát: ,flz a célom, hogy az utódállamok magyar irodalma kivétel nélkül beleolvadjon az anyaországéba, és gazdagítsa, növelje a magyar szellemiség egyetlen törzsökű fáját". Éppen ezért a nyílt színvallásért találhatjuk meglepőnek - vagy ezen is túl, éppenséggel értelmezhetőnek -, hogy későbbi, Kalangya-beli kritikusi tevékenységével nem a vajdasági magyar irodalmat célozta meg, nem annak a sarabolását és ápolását vette folyóirat-szerkesztői és kritikusi feladatául, hogy végül elhelyezhesse ennek az irodalomnak a termését az egyetemes magyar irodalom kosarában, hanem mintha egyenesen menekült volna a vajdasági könyvekkel és szerzőkkel való szembesüléstől - írt inkább minden másról, s ha a Vajdaságról, a Délvidékről, vagy a Bácskáról esett szó, inkább összefoglaló, mint elemző szövegekhez menekült, a hazai szépirodalmi termés ismertetésétől elzárkózott, s miként Utasi Csaba jegyzi Kalangya-monográfiájában44, „a magyar és az európai irodalmakból sem a kiemelkedő műveket ismerteti, mint ahogy nem érzi feladatának azt sem, hogy rokon áramlatokra, törekvésekre összpontosítson". Amikor pedig mégis kritikát ír, nyúlfarknyi recenziókat is megenged magának, amelyekben - mondjuk egy verseskötet kapcsán a költemények fülbemászó, kedves muzsikájáról szól, azok fájó melankóliájáról, de leszögezi, hogy a tárgyalt versek semmi újat nem mondanak. Mégis - nem felejti el hangsúlyozni - a szerző a lelkét adja minden versében. „És ez a szép, ami minden hibát jóvá tesz a könyvében, és minden egyszerű érzést költészetté varázsoP45 - írja elfogadhatatlan engedékenységgel. 66
