Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

lírai emlékező próza avatott mestere, Szathmári István (1954) is. A történetmondás hagyományos módozatát képviselik Beder István (1932) művei, amelyek sikerrel szerepeltek több regénypályázaton; Bordás Győző (1948) pedig letisztult epikával jeleníti meg Verbász polgárságának történetét trilógiájának eddig kiadott két kötetében, a Fűzfasípban (1992) és a Csukódó zsilipekben (1995), a Trianon utáni - legenyhébb, Herceg János-i szóhasználattal élve - módosulásokat tudatosítván a prózapoétika eszközeivel, ami létnek, irodalomnak egyaránt meghatározója ezen a vidéken.

A két verseskötettel indult Kontra Ferenc (1958) tehetséges prózaíróként futott be 1988-ban Drávaszögi keresztek című regényével, a gyertyalétben fogyó baranyaiak bállá disz tikus sorsfüzérével. Azóta elbeszéléskötetek sorában a legkeserűbb és legsötétebb tónusokban festi a vajdasági és a baranyai tájban élő emberek sorsát, a bűn és a háborúk világát, de hozzá fog- hatóan senki se képes elmerülni a gyermekkori élmények mély lírájában és fojtogató szorongásaiban se. Eddigi tizenegy kötetének zöme a vajdasági magyar irodalom legidőállóbb és legnépszerűbb alkotásai közé sorolható. Ugyancsak a tehetség szárnyán érkezett Apró István (1960), történelmi regényei kiforrott írót mutattak fel, de sajnos másokkal együtt „kiköltözött" irodalmunkból. Lovas Ildikó (1967) ugyancsak a magas mércével könnyedén megbirkózók közé tartozik, három kötetnyi urbánus, Szabadka-centrikus elbeszélése után regényét is megírta. Majoros Sándor (1956) elbeszéléseiben a fantasztikum felé fordult, Csáth Géza novelláinak legjobb hagyományait követte, majd az ország elhagyása után szülőhelyének helyszíneit és a Telecskai dombok lankáin élők sorsát beszélte el olvasmányos történeteiben. Hurkai Vass Éva (1956) verssel, prózával, tanulmánnyal van jelen irodalmunkban. Toldi Éva (1962) antológiákat szerkesztett a fiatalok költészetéből, illetve prózájukból, monográfiát írt Herceg Jánosról, tanulmányai és bírálatai pedig a műfaj élvonalába tartoznak. Bence Erika (1967) kritikusi érettséggel szemléli irodalmunk alakulását, értekező prózájának két kötete mellett figyelemre méltó elbeszéléseket is ír. Esszéíró társai PiszAr Ágnes (1962) és Utast Csilla (1966).

Ritkábban megszólaló költő Géber László (1959) és Beszédes István (1961), Bogdán József (1956) pedig ugyan tétován induló, de kirobbanó tehetségű alkotó.

A legifjabb nemzedék tehetséget felmutató szerzőinek zöme egyelőre többműfajú, nem kötelezte el magát egyik műnem irányában sem. Ilyen Szabó Palócz Attila (1971); Horváth György (1972), aki inkább Szerbhorváth Györgyként ismert; Virág Gábor (1973), aki leginkább Aaron Blumm néven publikál; valamint Mirnics Gyula (1978). Utóbbi hármójuk közös kötetben adta közre „elkülömböződésük" epikai dokumentumait (Dombosi történetek, 1998). A reménységek előtt pedig itt a bizonyítás ideje - noha lehetőség erre egyre kevesebb mutatkozik.

Irodalmunk történetének szomorú fejezete az új hazába kényszerültek névsora. Ezt Bori Imre után {A jugoszláviai magyar irodalom története, 1998), némileg módosítva teszem közzé: Svédországban él Domonkos István, Németországban Ács Károly, Horvátországban Kalapis Rókus, Magyarországon Apró István, Balázs Attila, Bognár Antal, Bozsik Péter, Fehér Katalin, Fenyvesi Ottó, Fülöp Gábor, Gion Nándor, Hász Róbert, Hornyik Miklós, Kalapáti Ferenc, Ladányi István, Majoros Sándor, Mák Ferenc, P Nagy István, Papp p Tibor, Sebők Zoltán, Szathmári István, Szerbhorváth György, Szügyi Zoltán, Thomka Beáta, Varga Szilveszter. Őket többségükben nem a centrum vonzereje szólította el a perifériáról, hanem irodalmon kívüli körülmények kényszerére hagyták el otthonukat, és pusztán természetes tevékenységüket folytatva kerültek be több-kevesebb sikerrel a központ irodalmi életébe.

65