Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

kázóan gazdag nyelvi készségével, a Közép-Kelet-Bácska tanyavilága sárbaragadt jövőtlen- ségének megéltséggel hitelesített valóságfedezettel. Minden műve a vajdasági magyar prózairodalom artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. Művei közül kiemelkedik a Família (1979), a Macula (1988) és a Tükrös Madonna (1976). Brasnyó hősei - a nihilből induló és a nihilbe torkolló, végtelen körbejárásuknak megfelelően - névtelenek, egymásba homályosodó alakok. Ezzel szemben Gion Nándor (1941-2002) Szenttamáshoz kötődő prózájában a hősök életgazdag galériája nyílik meg. Egyik legtehetségesebb és mindenképpen legnépszerűbb írónk. Közkedvelt ifjúsági regényei mellett fontos a regénytrilógiája (Virágos katona; Rózsaméz; Ez a nap a miénk; 1973 - 1997). A generációs próza jegyében kezdte szépírói pályáját Végei László (1941), az Egy makró emlékiratai (1967) című, ugyancsak őszintén „szembenéző" regényével, és a nemzedéki illúzióvesztést jeleníti meg több köteten át el egészen A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe (1998) című művéig, illetve esszéinek és tanulmányainak több gyűjteményéig, amelyekben a kisebbségi értelmiségi illúzióival is leszámol. Dudás Károly (1947) írásainak hősei is az istenhátamögötti települések lakói, akárcsak Brasnyó alakjai, de Dudás a szociográfiai riport eszközeivel emeli át őket az irodalomba. Ketrecbál (1983) című regénye a kisebbségi sors fontos dokumentuma. Bognár Antal (1951) prózája önközpontú és emlékezésre alapuló, novelláiban és regényeiben „alternatív életszituációkat" hoz létre, kifinomult öniróniával és nyelvi cizelláltsággal. Juhász Erzsébet (1947-1998) írói pályáját korai halála törte derékba. A vajdasági polgárság középrétegének életét megjelenítő elbeszélései mellett nem feledhetjük a Szenteleky Kornélról írt Műkedvelők (1985) című regényét, a kisebbségi sors és a kisebbségi irodalom megértéséhez elengedhetetlen esszéit, illetve kapcsolattörténeti tanulmányait. Jung Károly (1944) neve a néprajztudomány berkeiben vált ki tiszteletet, ugyanakkor ihletett költője a vajdasági létnek, Barbaricum (1991) című versgyűjteménye pedig egyetemes érvényű alkotás. Költészetét a formafegyelem, az intellektualizáltság és az irónia jellemzi, akárcsak Böndör Pálét (1947). Böndör sajátos, öntörvényű versvilágot épített ki, amelyben a formai gazdagság mellett cinizmusa és öniróniája plasztikus képekben jelenik meg. Művészetét legszemléletesebben az Eleai tanítvány (1997) és A változásom könyve (1999) kötetek tárják fel. Cs. Simon István (1942) az elveszett otthon és szülőföld, valamint a veszendőbe menő természet ihletett költője. Metaforikus költészetében, mély líraisággal borongó közérzet-verseiben az elárverezett és lerombolt szülőfalu, Terján, a vajdasági magyarság sorsképévé terebélyesedik. Tari István (1953) művei a szociográfia és a vers között alakulnak, átömlenek egymásba. Figyelme a zárt formák felé irányul, amelyekbe a mindennapok logikátlanságait sűríti. így született 1995-ben a háborús napokat idéző, négy szonettkoszorút tartalmazó, Fegyvertánc című kötete. Jelentősebb a Napszél (1998) című gyűjteménye, amelyben ugyan a költő közéleti szerepe mellett tesz hitet, de verse kiforrott, s ritkaságszámba menő, megindító szerelmes verseket is találunk a kötetben.

Elvont, hermetikus versekkel indult az emblematikusan tragikus sorsú Sziveri János (1954-1990), majd az Új Symposion szerkesztőségének menesztését követően - egzisztenciális problémáitól nem függetlenül — a nyers valóságnak nyitott ajtót verse. Felfedezte a szóelemekben rejlő hangzási, asszociatív lehetőségeket, és költeményeit gyakran kínrímek lendítették. Költészete formailag és tartalmilag utolsó, magyarországi esztendőiben tisztult le és ért csúcsára, miként azt a Bábel (1990) és a Magánterület (1991) című kötetei tanúsítják.

A Sziveri nevével fémjelzett Symposion-nemzedék költői Csorba Béla (1950), Fenyvesi Ottó (1954), Szügyi Zoltán (1953), Kalapáti Ferenc (1959), és e kör vonzáskörébe tartozik Bozsik Péter (1963) költészete is. A nemzedék legjelentősebb prózaírója Balázs Attila (1955), aki egy csapásra szerzett írói hírnevet Cuniculus című regényével 1979-ben. Ezt követően szándékolt infantilizmusokkal elegyítette szövegeit, jópofáskodásain azonban túlnőtt áradó mesélő kedve, amihez megtalálta hangját. Újabb munkáit Magyarországon jelenteti meg, miként a