Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
a vajdasági magyar írót magyar nyelven író, jugoszláv szellemiségű szerzőként feltételezte41. Ezzel a szemlélettel szemben Sinkó Ervin (1898-1967) európaisága hozott más irányt a szellemi életbe. Irodalmunk jelenét tulajdonképpen Sinkó tanítványai alakították, hiszen az 1959-ben alakult Magyar Tanszéket Sinkó vezette és ültette el hallgatóiban a magas fokú esztétizmus, az érvelő bírálat és a világ felé való nyitottság igényét, s nem utoLsó sorban emberi tartásból is példát adott. Fő műve a Tanácsköztársaság szellemiségét idéző, a harmincas években írt Optimisták (1953-1955) című történelminek keresztelt lélektani regény, illetve annak a szovjetunióbeli kiadása körüli bonyodalmakat egybefogó Egy regény regénye (1961), valamint naplóinak sora. Az 1950 áprilisában megjelent Húí-számban tizenhat fiatal író jelentkezett, föllépésükkel zajos vitát váltva ki, de vállalván, hogy műveikben a vajdasági életet a korábbi dogmatikus és eszményítő megközelítés helyett létközelből vizsgálják, ugyanakkor a művészet mércéjét az optimizmus ingatag állványáról visszahelyezik az esztétikum ismérveire támaszkodó alapra. Tény, hogy az ötvenes években irodalmunk semmilyen kapcsolatot nem tartott a magyarországi magyar irodalommal, a délszláv és a világirodalom eseményeit is inkább regisztrálta, mint hogy bekapcsolódott volna érverésébe, így, jellegzetesen folyóirat-irodalommá satnyulva, nagyobb koncepció híján, az évtized derekán belterjességbe süllyedt. A háború utáni szellemi torzulásnak a szépirodalomra való rátelepedése ugyanis majdnem két évtizedre lefojtotta a szó művészetét a Vajdaságban. Az irodalomról való korszerű tudományos gondolkodás egyik legfontosabb megalapozója a Vajdaságban Szeli István (1921), aki az irodalomelmélet és a nyelvészet kérdései mellett eszmetörténettel, kapcsolattörténettel, irodalomtörténettel foglalkozó műveivel nyitott utat a nyomdokába lépőknek. Aktív kritikusként és tankönyvek szerzőjeként irodalmi ízlésünknek is alakítója. Juhász Géza (1924) a vajdasági magyar irodalom, illetve a magyar-délszláv irodalmi kapcsolatok kérdéseit tanulmányozó munkáival, kismonográfiáival és nem utolsó sorban szerkesztői munkájával szolgálta irodalmunkat és könyvkiadásunkat. Fehér Ferenc (1928-1989) szellemiségében a leginkább vajdasági költő. Számára a vajdasági táj élménye az ember és környezetének a harmóniáját sugallta, szemben az urbánus viszonyok elidegenítő hatásával. Ezért verseiben egyfelől ott a biztonságot nyújtó, belakható emberi lét a Jobbágyok unokái, az Alom a dűlőutak szélén és az Övig földbcásvn kötetek lapjain, ugyanakkor a másik oldalon élesen elkülönül egymástól az Akác cs márvány világa, a költőt és embert éltető, illetve elemésztő létformák dilemmája. Fehér Ferenchez hasonlóan Acs Károly (1928) is avatott fordítója a délszláv lírának. Mindenek előtt azonban jellegzetesen urbánus költő, aki a kozmopolitizmus eszméjétől indulva az idegen kultúrák egymáshoz közelítésén át jutott el a nemzet és a nemzetiség problémakörén túl saját élete kérdéseiig, amelyeket fanyar gúnnyal, magas formaművészettel fogalmaz meg. A vers mibenléte fölött töprengő, intellektuális költő, hazai poéta doctu- sunk; már többször megírta „utolsó" versét, de soha nem vett búcsút a lírától. A 28-asok nemzedékéből az említett Dér (Dévavári) Zoltán mellett Kopeczky László (1928) nevét kell kiemelni. Kopeczky a szatíra és a humor nagy ívű formáit is kiválóan kezeli. Társadalomkritikáját a nevettetés szándékával regénybe képes ötvözni, ebben a műfajban Bogdánfi és Pintér Lajos (1940-1992) mellett nemigen akadt hozzá mérhető társa, mérföldekre utolérhetetlen maradt, akárcsak a nyelv humorteremtő kiaknázásának boszorkányos mesterségében. Pap József (1926) áramlatokba, irányzatokba nehezen besorolható költő. Már gimnazista korától jelen van irodalmunkban, de több ízben évtizednyi periódusokra elhallgatott. Megszólalásakor is a szűkszavúságnak és a képi egyszerűségnek a már-már a hallgatással hatá61
