Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

ros változatát keresi, a Rés (1963) című kötetének magvas megnyilatkozásaitól el egészen a Kert(v)észénekben (1996) is felsorakoztatott haikukig. A tudatot, majd a lét kérdéseit fürkésző költő nyugalmát és líráját a táj és a kert képeiben találta meg.

Hasonlóan egyenetlen az egyik legtehetségesebb vajdasági költő, Gulyás József (1937) pályaíve is. Kötetei hosszabb kihagyásokkal és mindenképpen ritkán jelentek meg. Pedig folyton ír - a kilencvenes évek végén a hetvenes évek derekán született kiváló verseit adta közre, köztük életműve eddig legjobb darabjait; a Híd-díjat is Vers - 1980 című hosszú mozaikversét tartalmazó kötetével érdemelte ki - 1997-ben. Vallomásos, ösztönös líraisága a hosszúvers kötetlen képzuhatagai között kap ihletett lendületet, de epigrammatikus négysorosait is költészetünk legértékesebb - a nihil-élményt legjellemzőbben megfogalmazó - darabjai között tarthatjuk számon.

A Fehér Ferenc által megfogalmazott lírai Vajdaság-élmény prózai megfelelőjét Németh István (1930) elbeszéléseiben találhatja meg az olvasó. A parasztnovellától induló Németh népszerű szociográfiai riportjain át a gyermekeknek írt elbeszéléseiben és regényeiben is szilárd talajra épített morális világképet épít, amit vagy a politika (leghangsúlyosabban a Hegyomlás című 1985-ös kötetben), vagy az emberi lét véges határa (Házioltár, 1996) lendít át az idealizált térségből a tényszerűség mezejére. Németh István az újságíró - író klasszikus modelljének mai megtestesítője, azon ritka szerzők egyike, akik népszerűnek tudhatják magukat.

Prózaírásunknak vélhetően egyik jelentős vesztesége Major Nándor (1931) szépírói elhallgatása. A politikai publicisztika terén ugyan naprakész és köteteket sorjáz, de az esszéregény és az esszénovella terén sok lehetőség irányába nyitott utat, vagy tárt fel zsákutcát korábbi alkotásaiban, amelyek a valóság iránti érzékenységről, erudícióról, a prózaírás szakmai kérdései irányában való nyitottságról és nyelvi pallérozottságról tanúskodnak.

Csőd, válság, bukás - ezekkel a kulcsszavakkal jellemezhetők Burány Nándor (1932) regényei. Ezen a tájon, bármely időben, a magyarokat nem várta más. Csupán a vívódás, a meg- hasonulás, az enyészet, legyen szó máról, tegnapról vagy régmúltról. Tény, hogy Burány regényeiből nem annyira szakmai dolgokat tanulhatunk, mint mondjuk az azokban elmélyült Major-művekből, de nemzeti öntudatból, a jelennel való kritikus szembenézésből - és ifjúsági regényeiben -, nemzeti múltunkból is feladta az epikus leckéjét.

Deák Ferenc (1938) műfaji kalandozásai során szerencsére a dráma és a forgatókönyv közelében táborozott le és lett első ezen a téren. A jelen és a múlt valóságával szemben a drámában alakított ki pódiumot, ahonnét társadalom- és létkritikáját elmondhatja, s teszi ezt a könyvek mellett színpadi játékokban, forgatókönyvekben.

Ugyanígy sokműfajú Varga Zoltán (1936-2000), akinek méltatlanul kevés olvasója van, vagy egyszerűen nincs az irodalmi köztudat fókuszában. Igaz, a sokáig elfektetett Indiánregény (1992) megjelenése már nem hozta azt a kisebbségi sorsot megvilágító reveláci- ót, mint mondjuk, tehette volna megírása évében, de Varga esszé- és kritikaírása se lelt arányos visszhangra, novella-, dráma- és regényíró munkásságának szakmai megalapozottságához hasonló felkészültséget és irányultságot talán csak az idejekorán Szegedre költözött Hász Róbert (1964) munkáiban tapasztalhatunk. Tézis, irány, parabola - ez hangzik vissza Varga Zoltán gazdag életművéből, de többre érdemes hozadékkal. A háború utáni próza- irodalomról írt tanulmányában Utasi Csaba arra mutatott rá, hogy Varga Zoltán A méregkeverő (1966) című regénye volt irodalmunk első „szembenéző" regénye, ellentétben a korábbi utánérzésből fakadó, vagy az új rendszernek belső késztetésből megfelelni kívánó művekkel.

A drámaírók között talál említést Gobby Fehér Gyula (1943) is, noha drámái és hangjátékai mellett oda kell figyelnünk paraboláira és regényeire is. Talán inkább azokra, mert Gobby jó prózaíró: a csodás elemekkel átszőtt, az emberi erkölcsösség apológiájaként is értelmezhető novellái, a Szent Bolond (1976) című történelmi regénye mellett egy olvasmányos, helyi De62