Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Báthori Csaba: Kosztolányi-kámea; Szamárbőr; Holt ciprusra jutó rózsa; Téli elégia (versek)
Téli elégia Figyeld meg minden holló lépteit. Hová el akar jutni feketében, Eljut végül, nem is tolakodik, Csak emeli karmát fehéren. Mintha a te keservedet viselné: Megálmodtad s ő feldolgozta vérré. Hasztalan forog a szétzilált alak: Tapasztalat csak fél tapasztalat. Addig érik, míg nem hull a gyümölcs. A megvert emberfőidnek visszaadja, mit mástól kicsikart vagy örökölt: szoros kezekből kivész a szabadba. Nem, embert ez a territórium nem tűr meg, e halom világi lom: egyetlen birtoka egyetlen ívben kínok lüktetése közt kiröppen! Nincs meg vér nélkül a pipacsvirág. Mi bor volt egykor, most lehetne vér, egész pohárból sunyító szilánk halma, nyers romhalmaz, hús, csatatér. Aki hitedet hordoztad, lerogytál. Férgek zsibognak irtó csontjaidnál. Míg ezt a titkos körforgást megérted: te okoztad tidajdon vereséged. A vereséget, amelyet ezer szem lát büntetlenül megtörténni rajtad, ki adagolt üdvben és istenekben hihettél, hittél egyedül magadnak. Es a benti szem, amiben a mérték megjelenne, a roppant ellenérték, leromlik a szertelen ragyogásban, kifulladásban, páros pusztulásban. A holló lába lépte hangtalan. Fehér vonja tán teste acél feketéjét, vagy általa rohan a széles fehér, amerre a cél1 Korlátok között gurulnak koponyák... Nem adhat egyetlen erős jelet egész világ az elhagyottnak, ki sorban kiszorította belőle magát.
