Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Szekér Endre: Márai évszakai
Velencéről („Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem"...)/ most ódái hevületű vallomást épít a Casanova-regénybe: „Köszönöm az égnek, hogy az első lélegzet, melyet beszívtam e földön, a lagúnák rothadt-bölcs illatával volt telítve! Velenceinek születtem, tehát minden enyém, amiért élni érdemes, ajándékba kaptam a szabadságérzést, a tengert, a művészetet és a szép szokásokat, s tudom, hogy élni annyi, mint harcolni, s harcolni annyi, mint igazán és rangosán velenceinek lenni!" - Majd a száműzetésben élő Márai Sándor Egy úr Velencéből címmel két felvonásban verses játékká dolgozta át regényét 1960- ban. („Te átkozod?...Én megáldom Velencét!/Büszkén, gőgösen vallom minden tettem/A rangot, hogy kövei közt születtem.../Minden, amiért élni érdemes volt,/Ott van! A művészet! A fény! Az égbolt!...) A négy évszak - rejtett olvasónapló is. Márai Sándor szívesen vall magyar és külföldi írókról, Arany Jánostól Baudelaire-ig. Ezekben a kis portrékban, parányi esszékben, néhány mondatba sűrítve felvillan előttünk az író varázsló-tehetsége. A varázsló szót azért használjuk, mert a hagyományos irodalomtörténet adatait Márai költői ihlettel, személyes nézőponttal „átmelegíti", közelhozza őket, esszészerű portrékat rajzolt. Illés Endre másfajta, terjedelmesebb író-portréit - krétarajznak nevezte. Márai is rajzolt, festett — ceruzával, vízfestékkel, másfajta technikával. Vörösmartyt így idézi, ezekkel a szavakkal: „Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot." Számos finom utalás lappang ebben a jellemzésben: Shakespeare Vörösmarty fordítása!, romantika, éjszaka, fáklyák, véres hadak, Magyarország. Vagy: a nagyon szeretett Arany Jánost Márai, mint igazi olvasó mutatja be, egy régi kötetével, Ráth Mór 1888-as kiadásával, „bizalmasan" olvasva. Leveleit keresi, komolyságát vagy előkelőségét, szemérmességét, idegességét, „lelkét." Arany is mindent odaadott verseinek. Az egészségét. A boldogságot, az életet."„Mellesleg" érdemes lenne végigkövetni Márai naplóit, hányszor utalt rá, hányszor fogódzott Bele! Például 1985 áprilisában Arany János Daliás ídők]ét olvassa, a szavakat ízlelgeti, illatát nem felejti, „mint a friss sütetű soroksári kenyér". A pár nap múlva nyolcvanöt éves Márai a távoli San Diegóban visszagondol „szépséges hazájára", a csodás magyar nyelvre. S megállapítja, hogy csak ez a nyelv maradjon meg neki az utolsó pillanatig. Márai mindig olvasott, nyugodtan, békében, bombázás közben, háborúban, távol hazájától, megöregedve is, gyengén látva - haláláig. Most a prózaverseket újraolvasva, A négy évszak című kötetében: Tömörkény poroszkáló mondatain tűnődik el; Kazinczy Ferencet pedig azért szereti még gyöngédebben, mert Kassán kezdte pályáját, „felvidéki ember"volt. Török Gyulát személyesen ismerte, barátja volt, aki nagyon szerette a magyar nyelvet. Egyszer dühöngve tépett szét egy kéziratot: „Nem tud írni. Lábbal ír, mint egy disznó." Márai sohasem felejtette el, hogy József Attila versei hangjában „van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban." A „négy évszakot" végigolvasó Márai kis világirodalmi lexikont állít össze miniatűr esszéiben Shakespeare-től Kafkáig. O még személyesen ismerte Kuprint, aki italosán fogadta őt párizsi bútorozott szobájában. A bolsevikiek elől menekült, a száműzetés keserveiről számol be Márainak, italosán, vodkabűzzel, regényhőseihez hasonlóan. „Néhány hónappal, vagy talán egy évvel halála előtt, megtörtén és kibírhatatlan honvágytól kínozva, visszament hazájába." Ekkor még nem sejti Márai, hogy ő is elszakad hazájától. De ő következetesen megmarad „száműzöttnek", hű marad elveihez, eszményeihez a legvégig, a halálig, San Diegóban. Érdekes, elgondolkoztató Kuprinról írt portréjának befejezése: ,,..s megértem, hogy hazament meghalni. A megha- lásnak is van illemtana. Erkölcsös ember odahaza hal meg," A haza mindig foglalkoztatta az írót: mivé vált a magyar haza, mit tud vállalni az eltorzult hazából, mit kell határozottan visszautasítania. (Sokszor vívódik ezen naplójában, vagy később a San Gennaro vére című regényében is...) Másrészt az öregedő, magára maradt Márai milyen sokszor vall a „meg- halásról", a végső búcsúról... A négy évszak prózaverseiben sokszor mást és mást ragad 39
