Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Szekér Endre: Márai évszakai
meg, őriz meg, érez fontosnak.. .Thomas Mannt tartja a „legeszményibb" és a „legigazabb" németnek, a „legnagyobb élő írók egyikének. " Márai tökéletesen látja azt a konfliktust, amely Thomas Mannban van „németsége" miatt. Megsajnálja, meghajlik előtte. Proustot az irodalomban külön „földrésznek" tartja; - Rilke végtelenül sok emlékét veszi észre verseit olvasva; - Rimbaud különös költői sorsa, korai elhallgatása foglalkoztatja („eldobta magától a költészetet, mint egy alkalmi szeretőt, kinek izgalmával betelt/') Néhányszor távolabbra tekint, régebbi mestereket keres föl: gyakrabban Goethét, „világszerte úgy villog a nacionalizmus, mint a kivont szablya"; - néhányszor Shakespeare-t meseszerű történeteivel, alakjaival, népiességével idézi; - máshol Puskin bensőséges világára gondol, „szánkó- csilingeléseire"; - Tolsztoj, a Háború és béke írója „mindent tudott az emberekről, természetükről és végzetükről". S milyen élesszemű, lényeglátó Márai pár mondatos Tolsztoj-jellemzése: „Egy-egy mellékmondatban, egy-egy alak rajzában igazibb lélekelem- zőnek bizonyult, mint a kései bölcsek, akik módszeresen vetették magukat e szakmára. „Tolsztoj Napóleonról vagy a csillagokról a legtöbbet, a legmegbizhatóbbat tudja." O „fedezte fel" Franz Kafka A perét a magyar irodalomban, megelőzve híres irodalom- történészeket, kritikusokat. Neki Anatole France „okos" és „romlott"; Baudelaire arca félelmetes, a „poklot látta"; - Csehov meg „félelmesen családias" író. Azt hisszük, hogy a portréfestő Márai remek megfigyelő volt, a legjellemzőbb vonásokat mindig észrevette. Márai A négy évszak prózakölteményeiben is úgy írt, hogy közel ment ahhoz, akiről szólni akart. Megnézte minden oldalról, megtapogatta, szeretett volna mindent megtudni róla - kívülről és belülről. S ha elkezdett valakiről vagy valamiről írni, meg-megállt, törölt, szavakat és mondatokat húzott ki, a túlzott érzelmet lefaragta, hogy kevesebb maradjon. Csak a lényeges. A maga munkájáról, írói tevékenységéről is nagyon komolyan írt. „A halálig írni. Minden elmúlik, ízét, illatát veszti. Úgy halni meg, két állítmány között." (Később, kb. ötven év múlva, így történt...) Az utcán éles szemmel figyelt mindent és mindenkit: nőket, férfiakat, fiatalokat, öregeket, turistákat, barátokat, írókat, színészeket, öngyilkosokat és kefekötőket stb. Néhány mondatban is fontos helyzetben akar megörökíteni valakit. Apját versailles-i környezetben mutatja be: először járt Párizsban, Versailles- ban, ahol a parkban megáll, azt kérdezi, hol van Trianon? Odavezetik, szótlanul megtekinti azt a márványasztalt, ahol a megalázó békét aláírták. Zavarában százfrankost ad a múzeumőrnek, gyorsan elmegy, szótlan, mást nem néz meg, visszaúton a kocsiban sem szól egy szót sem. A portré, a helyzet, a rejtett dráma - tökéletesen megrajzolt, annak ellenére, hogy csupán féloldalnyi terjedelmű. Máskor mint a költők: mérleget készít, számadást fogalmaz. Az elmúlt év mérlege a következő: „közepes" volt a termés, regénye „elázott", cikkei „közepesek" voltak, színdarabját „elverte" a jég. A maga átlagterméséről vall, ironizál, észreveszi, hogy él. Vall a szerelemről, a halálról, a kalandról, mely „izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból". Az olvasott könyvekből nem tudott meg semmi újat. Az írói mesterségen gondolkodik, az esetlegesen jó mondatokon. Pedig tán több lenne a dadogás. Összegez: a spanyol polgárháború mellett - a női kalapokról, a vagyontalanságáról, az átlagosságról, az igazi drámák hiányáról szól: „Megrendülés nélkül búcsúzom tőle, és az az érzésem, vissza fogom sírni." Kosztolányi Dezső szeretett pillanatképeket, rímjátékokat írni. Játékaiban egyszerre elkomolyodni, életre-halálra. Márai Sándor is sokszor megsértődve szenvedett az emberek igénytelenségétől, hazug maszkjaitól, a világ mindennapiságától, olcsóságától, Trianonjaitól. Sohasem felejtette el, hogy szülővárosát, Kassát elvesztette, a dómmal, Rákóczi sírjával együtt. Néha megállt az utcán, keresgélt zsebeiben, valamit elvesztett. Felsóhajtott regényírás közben, szeretett volna valami fontosat elmondani. De a társaságban az emberek legtöbbször csak lényegtelen dolgokról beszéltek. És ekkor ő mit mondjon? Elmegy egy ház előtt, ahol lakott ifjúságában, amikor egyetemista volt, és „igényesen" vitatkozott egy színésszel. S letagadhatatlan: „Mégis halandó vagyok." És talán épp csak a halál árnyékában 40
