Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Szekér Endre: Márai évszakai
. Márai Sándor is megírja, mint Kosztolányi a maga „versciklusát", A bús férfi panaszának változatát: prózaversekben. Mindketten észreveszik az élet múló pillanatait. („Múlt este kissé lehajoltam, / s feleségem azt mondta halkan, / őszülsz fiam", írta Kosztolányi.) Márai észreveszi a titkokkal teli életet, a halál árnyékában elhangzó bizalmas párbeszédeket, a „lélek térképeit." Az emberek „Atlantiszokat" cipelnek magukkal, ők is, az írók is, de talán még többet, mint az átlagemberek. Felismeri azt, hogy ő is sokszor „szerepet" játszik, álarcot hord, jelmezt visel. Vissza-visszatér a „fényre", a napfény iránti vonzódására, az egész életére olykor rázuhanó fényre, néha egy-egy nő sugárzására. Egyszer egy mindennapi utcai forgatagban, hóban egy fiatal nő alakja, megjelenése megállítja. A nő rámosolygott. „A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon." Máskor egy szerelmi légyott pillanatait foglalja mondatokba: a nő toliakkal, prémekkel, selymekkel jön, kelleti magát. Majd az első együttlét után „félelmesen" kiderül minden: a valóság, a csalás, az elmúló érzés és szenvedély. „Mint a lélek végzetes dolgaiban" mindig. Egy későbbi prózaversben már a címben kiemeli a „fény" erejét, sugárzását, és a szőke nőkben lévő fényen, a szerelem átható erején elmélkedik. „Egy-egy szőke női fej úgy világít az emlékezés láthatárán, mint az északi fény egy didergő és kereskedelmileg érett ország felett." Az író „emlékdarabokat" őriz a gyermekkorból, régi húsvétokra gondol, néha megrettenve, hogy „minden cselekedet reménytelen." Sokat vall írói munkájáról, kéziratainak rejtélyes sorsáról, az igazán jó mondatokról, az alkotást megalapozó mondatok faláról, magányos munkájáról, valamiféle „aranycsinálásról". „Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére." „Végzetesen kellene írni", mint akinek nincs már ideje javítani. A prózaversek témáit olykor újra előveszi az író, eltűnődik a rövid arcképen, továbbrajzolja, kiszélesíti, felnagyítja pl. egy esszében vagy önálló kötetben is. Számos írói portrét rajzol A négy évszakban, igen tömören, pár sorban. Krúdy Gyula alakját egy száműzött angol úrhoz hasonlítja, aki oldalt hajtott fejjel, őszen és elegánsan üldögélt szerkesztőségi „nagyurak" előszobáiban. Műve: a „legnemesebb anyagból készült." Egy személyes emlékkel fejezi be ezt a kis írói portrét: Krúdy körömollót kért a klozettes asszonytól, és nyesegette „halványkrémszínűre mosott selyeminge kézelőjének feslett rojtjait." Márai később esszét írt Róla, vallott tudatosságáról, zeneiségéről, Szindbád megtéréséről („hasalva olvasom, csillogó szemmel..."), varázsló erejéről, igazi csodás írói tehetségéről. Esszéjét így zárja, Krúdyhoz fordulva: „Drága Szindbád!...Mesélj 1 Még! hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani." Aztán Márai Sándor Krúdy- rajongása addig fokozódott, hogy egy egész könyvet szentelt Neki: a Szindbád hazamegy címűt, regénybe építve Krúdy - s önmaga - világát, álmot és valóságot összefonva, szerkesztőségekbe és kávéházakba menekülve - egy igazi másik Magyarországot láttatva, az irodalom csodás ködlovagjait felidézve Osváttól Tóth Árpádig. („A világ elmaradt a batár mögött és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk", - írja a Szindbád hazamegy című regényében.) Casanováról egy kis prózaverset írt A négy évszak című kötetében. Beszél a hős kalandjairól, álarcairól, felnagyított történeteiről, és rájön arra, hogy Casanova a kaland balekje volt szemfényvesztő, kötéltáncos, aki cinkelt kártyákkal játszott, és végül mindent elárult. Mindent „túlfizetett", hazugságokkal hódított nőket, de igazán sohasem volt szerelmes. „Keserű szájízzel halt meg, podagrásan, lúdtollal füle mögött, tintás ujjakkal, dideregve és kifosztva." Annyira közel állt Casanova témájához, hogy Vendégjáték Bolzanoban címmel regényt írt róla - különös színpadszerűséggel, szerepjátszással, jelmezekkel, álarcokkal, kellékekkel. Az 1756-ban a velencei ólomkamrákból megszökött Casanova - valóságos és „színpadszerű" környezetben lép fel, de közben vall a szabadságról és a zsarnokságról, a félelmes nagy- és kisvilágról, az író-sorsról. S az a Márai, aki A négy évszakban többször ír 38
