Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Szekér Endre: Márai évszakai
Szekér Endre Márai évszakai Nemrég jelent meg új kiadásban Márai Sándor A négy évszak című kötete, korábban pedig az Ég és föld, a Füveskönyv. Ezen Márai-művek műfaji szempontból elkülöníthetők, azonosak vagy rokonok egymással. Észre kell vennünk azt, hogy ezek a könyvek viszonylag közel vannak egymáshoz: a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején jelentek meg, néhány év választja el őket egymástól. Márai Sándor műfajkeresésekor először a lírai kifejezéssel próbálkozik; de igen hamar megérzi azt, hogy prózában tud szólni, írni a legtermészetesebben: regényt, útirajzot, elbeszélést, szociográfiát ír. A rövidebb, szeszélyesebb, lírai hangú kisprózát szereti meg: hol prózakölteménynek, hogy prózai epigrammáknak, hol gondolatoknak nevezi őket. Azt hisszük, hogy a legfontosabb az, hogy az író megérzi alkotói egyéniségének önvallomásos jellegét, önelemző hajlamát, prózában is könnyedén lebegő líraiságát. És ennek keres megfelelő műfajt. A lírai verset már kissé maga mögött hagyta, az útirajzban természetesen tudta érvényesíteni a maga személyességét, a regényben pedig már megtalálta a műfajt megújító esszészerűséget, rejtett líraiságot. Ezek után kicsit „lubickol" a megtalált prózavers műfajában, élvezi, megszerette, kötetté formálja anyagát. Nem arról van szó, hogy Márai néhány „újságcikkét", kisprózáját valamilyen időbeli vagy tematikai rendbe sorolja, fejezetekbe illeszti, megszerkeszti. Márai tudatosságát például ott érezzük, amikor A négy évszak hónapjait „komolyan" veszi, a naptári rendet megtartja, összetartó erőt érez a hónapok rendjében, és hosszabb bevezető esszét ír a hónapok elé. Különösen vonzza az írót a műfaj valamiféle meghatározatlansága, hiszen ez vers, az prózai jegyzet, a másik prózaköltemény, a harmadik egy pár soros gondolat, a negyedik egy szabályos kis esszé. Ez a „műfajnélküliség" mindig foglalkoztatta Márait. Miért nem lehet egy-egy hagyományos műfajt átformálni, az epikát és a lírát keverni, a drámát „verses játékká" alakítani, megreformálni a régi emlékirat műfaját. És ha arra gondolunk, hogy miképp érlelődik egyik középponti jelentőségű műfaja, a napló, és ezt hogyan teszi tudatosan súlyossá, maradandó értékűvé - a legkülönbözőbb műfaji elemek keverésével, egymásba gyúrásával, mintegy összegző számadással - különös igényességgel, sűrítéssel, rostálással: a műfaj teremtő és -átformáló író „dómteremtő" alkotóvá válik. A múlthoz kötődő regényciklust is megújítja A Garrenek művével, kísérletezik a hangjátékkal, és csaknem minden művét átszövi önvallomásos egyéniségével, esszészerű megoldásaival. Márai négy évszakában, ég és földjében - csaknem minden - ő maga is - benne rejlik. Mint egy költő „ars poeticát" fogalmaz meg prózában. Mindig igényesnek kell lennie: „Úgy kell írni, mintha Goethének írnál. Lehet szerényebben is; csak nem érdemes." Az írás neki öröm is, szárnyalás előre, a nehézkedési törvények alól felszabadulva, alázatosan köszönve ez isteni kegyet (Öröm). Megküzd egy sorral, javítja a mondatot, tökéletesíti a gondolatot (A nehézség). A próza „csak" próza, de nem lehet „csak" földönjáró gyalogos, neki is szállni kell, teljes öntudattal, kegyelemmel, az igazságot kifejezve (Próza). Munkájába menekül: ír. Ez a másik hazája. „Kemény haza, nem éppen paradicsomkerti boldogság élni benne. De mégis haza, otthon, szomorú és igaz otthon, az egyetlen otthon számomra e föl36
