Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - András Sándor: „Az igaz ember” (Szabó Zoltán Németh Lászlóról)
a fikció még mindig könnyebben elviselhető, mint a beletörődés." (215. o.) A második rész tehát ismét két részből áll, az egyik, tizenöt „kép" 1963-ból, a másik, a hozzájuk fűzött „kiegészítés" 1975-ből származik. „A tusakodó ember" cím az 1984-ben kiadott könyvbe soro- lódáskor keletkezett, a tartalomjegyzék pedig sejteti, hogy talán azért is, mert Tamási Áron, mint „Rendkívüli ember", Veres Péter pedig mint „Elmélkedő ember" jeletkezik a kötetbe fogott írások címeiben. A sommás véleményt azonban annak bonyolultságában aligha értheti, aki nem ismeri és nem mérlegeli mindazt, aminek a sommája. Enélkül a legegyszerűbb szavak is rejtjelesek maradnak. Érthető talán, hogy a kijelentés: „a mű mennyisége tiszteletet gerjeszt" nem különösebb dicséret, hiszen olyan emberre vonatkozik, aki a minőséget hangsúlyozta a mennyiséggel szemben. Az is sejthető, hogy már maga a mű is problematikus dolog Szabó Zoltán számára, bár kérdéses, miért. Az viszont, gondolom, nem sejlik fel az idézett mondatokból senkinek, hogy a „tusakodó" talán az ,,»agon«-izáló" olyan magyar változata, amelyik a „küszködő" alternatívája, ahogy a „tusa" érezhetően másként hat, mint a „küzdelem". Hiszen azokból a mondatokból nem derülhet ki, hogy Szabó Zoltán milyen ellenszenvvel, legalábbis fenntartással viseltetik (ebben az írásában) mindazzal szemben, ami görög. Ami itt következik, tulajdonképpen a sommás vélemény részletekbe menő taglalása. A taglalás nem lehet egészen személytelen, bár igyekszem személytelenebb lenni Szabó Zoltánnál, márcsak azért is, mert egy megítélés, nem egy ember jellemét kívánom felvázolni. Szabó Zoltán írásának mind a három része hangsúlyozottan személyes, és mindegyik más-másként. Az egyik, a „Collage" egy spanyol szigetre utazás keretébe helyezi mindazt, ami Németh Lászlóról szól. Ennek szerepe lehet, hiszen az utazás benyomásairól is vallott passzusok bizonyára meggondolásból lettek közbe-közbeszúrva. A tizenöt „kép" viszont visszaemlékezés tizenöt alkalomra, amikor Szabó Zoltán Németh Lászlóval találkozott, hol közvetlenül, hol érdekes módon közvetve. Végül a „képekhez" főzött kiegészítés, amely azokat közrefogja, Németh László halálának híréről, illetve a hírnek Szabó Zoltánra tett hatásáról tudósít és arról, hogyan értékeli az így visszaemlékező ember azt, aki meghalt, és azt, aki az ő számára még él, azaz eleven. „A tusakodó ember" című írásra pedig azért érdemes elsősorban szorítkozni, mert ebben különböző időkből olyan egybedolgozott képet kapunk Németh Lászlóról, amelyikben az ember, az író és a gondolkozó csak olyan művi aktussal választható szét egymástól, amilyenre itt kerül most sor. 2. Szabó Zoltán véleménye Németh Lászlóról elsősorban mint emberről formálódott, mint a szellem emberéről, nem mint íróról, alkotóról. A Tanút tartotta legkülönb - alkotásának? dokumentumnak? Nehéz megmondani. Elválaszthatatlannak vélte az embertől, ezért a szó bizonyos jelentése szerint a szellemi ember jelentkezését, méghozzá legkülönb jelentkezését fedezte fel benne. Használta a „mű" szót, de amikor nem leszólva, akkor - a magam értelmezése szerint - úgy, mint amelyik a „működés"-hez, nem a „művészet"-hez tartozik: „Németh Lászlónak a némethlászlói tehetséget kifejező és érzékelhető műve a Tanú volt. ..A Tanú-ban mutatkozik meg, egyszerűen, magyarázatot se igényelve, hogy Németh László - tehetségének összetétele s az összetételek méretei szerint - egyedülálló a magyar irodalomban, illetve az irodalomban." Innen a kívánalom: „Láthatóvá ez csak akkor válhatnék, ha a Tanú megjelenik egy Pleiade-kötetszerű könyvben. ... Index, névmutató, jegyzetek persze elkerülhetetlenek." (238.0.) 1600 oldalon elférne, mondja; ami az időben követte egymást, most az oldalakon követhetné, vagyis, értem én, egy ilyen kiadás a megje74
