Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
den antimetafizikus-profán politikai vonatkozást leválasztani róluk, hanem nagyfokú jövőre nyitottság is, hiszen a lélektani problematizálás, a szenvedélyes hermeneutikai és önmegértési vágy összefonódása, valamint a közvetítő aktualizálás szükséglete épp e múlt modernizálásának igényét jelzi. Ezért érezzük találónak Turóczi-Trostler József (és Schöpflin Aladár) epiteton ornansát: Babits az „eszményi olvasó", mint Aranyé Riedl, Schilleré Carlyle vagy Lessingé Dilthey, aki kilép a passzív befogadói léthelyzetből, nem hallgatja el értelmezése személyes érdekeit, továbbírja olvasmányait, és aki létfontosságúnak tartja közzétenni könyvélményeit, így a kommunikációs csatornák, a közvetítési rendszer kiépítését. A vérbeli esszéista ilyen olvasó: a kultúrtörténet aktív-reflexív szereplője, nem puszta krónikása, memorizálója, a témájával, múltjával, saját szubjektumával és közönségével egyszerre dialógusokat kezdeményező, és azok között újabb és újabb dialógusokat provokáló gyűjtő és kommentátor - e szemlélet áll Babits agitációs-publicisztikai hajlama mögött is, és ez esszéírói magatartásformájának pontos megfogalmazása. „Az olvasó beszélni akar olvasmányairól. (...) Leszáll a társakhoz, érvelni, hatni, élni. S talán ez a leszállás teszi magát az irodalmat is azzá, ami: életté. (...) Az író műveket alkot, melyek min- denike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő (...). Az olvasó, aki ír." Babits ilyen, az olvasása történetét, hangulati atmoszféráját, szellemi-lelki következményeit megíró olvasó, aki egyszersmind tanítványi hallgatóságot feltételez: „az egyetlen könyvem, mely elsősorban propa- gatív és a nagyközönség számára készült", írja világirodalomtörténetéről, a művészi cél épp a közérthetőség, az élvezetes stíl volt, „érdekes regény formájában adni a legmagasabb irodalom áramlatainak rajzát, a legmélyebb szellemi problémák történetét", „ez hittérítő írás akart lenni a magas kultúra védelmében" - ám mindez esszéportréi mindegyikének artikulált célkitűzése. Ebben a közvetítő esszéista magatartásban rejlik a jövőre és a szélesebb közönségre nyitottság kulcsa: a tanár és hittérítő Babits arcképei az olvasott kultúra szóban tartásával és totalizálásával, az irodalomtörténet egységének újraalkotásával az irodalmi szellem - töredékességében is zárt - mitológiájának a megteremtését és megértetését: az irodalmi gondolkodás kiterjesztését és apológiáját szolgálják. És persze az önmitológiáét. Az irodalomtörténeti gondolkodás és portrétechnika forradalmának mozzanatai a babit- si bölcseleti előfeltevésrendszer fényében nyernek értelmet. Az arcképekben Babits egység-metafizikájának problematikus ontológiai modellje reprezentatív módon jelentkezik, történelem-képük, heroikus alakábrázolásuk és logikai egyensúly-elvük tekintetében egyaránt. Leginkább rendszerszerűen Az európai irodalom történetében, amely az örök esztétikai értékek univerzumának szemléjével az irodalomtörténet művészi egységének és totalitásának a hitét deklarálja, amint Gellért Oszkár írja, Babits előtt „a világirodalom egysége egyetlen vízióban vált tudatossá", és amint maga a szerző közli, a mű célja „tisztán az irodalom történetének szemlélete, valóságos rendjében és összefüggésében", „Az irodalom- történet egysége egyelőre úgy állt előttem, mint egy művészi egység. Mint egy regény meséjének egysége, melynek hősei az irodalomtörténet alakjai", vagy: „regényt írtam én az irodalom történetéből, legalább művészi és hevenyészett képet kívánva adni egységéről és összefüggéséről, melyet a tudomány mindeddig a maga időrendi valóságában ábrázolni elfelejtett." E kijelentések korántsem csak arra vonatkoznak, hogy Babits figyelme a történelem, a történeti szukcesszió epikus lehetőségeinek kiaknázására, az irodalomtörténeti narráció-szépirodalmi narráció kapcsolatának problémájára terelődött, hanem egyúttal arra is, hogy az irodalomtörténet esztétizálásával: regényes színrevitelével, a történelemalkotó történetíró-kompilátor vizionárius és szinoptikus fantáziájának felértékelésével az írófigurák képszerű bemutatásának és a történet grandiózus kompozíciója művészi újrateremtésének, megismerésének (és megismertetésének) kérdése is előtérbe került - a Hayden White-i, huizingai értelemben. A mű perspektívájából ezek a figurák az írásművé54
