Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
széfről szóló mesefolyamban, az irodalmi kozmosz nagy esztétikai totalitásában helyezkednek el, szoborszerűen, büsztszerűen, portrészerűen, relief- vagy freskószerűen, személye, történeti helyzete válogatja, szövegszerű emlékezetük, nevük képivé, érzékivé és jelképessé változik, - részben az életművek esztétikai elemzésének, az ábrázolástechnikát, az olvasást meghatározó mű- és forma-központú szempontoknak, részben a babitsi esszétér erőteljes metaforizáltságának és az esszéírói szubjektumot takaró szimbólumrendszernek köszönhetően -, megmintázott arcukon ennek az utópisztikus esztétikai rendnek az értel- messége és zsenialitása tükröződik. Amire nem csupán a görög irodalom elemzése kapcsán felvázolt hellén tájképek, dísztárgyak, plasztikus versformák dekoratív lajstroma a példa, és nem csupán a fáradhatatlanul lírai retorika és metaforakészlet zsúfoltsága, de a fin de siécle jóval analitikusabb-történetibb (és valljuk be: kaotikusabb) ábrázolása is, gondoljunk csak Walter Pater vagy Wilde stílszerű sziluettjére. Az önálló esszéportrék is már a kezdetektől a történet esztétizálására, az életmű és az írói alkat szimbolikus, érzékletes, lírai megjelenítésére tesznek kísérletet, az előd- és kortárs-hősöknek, az új magyar irodalom mozgalmának a panteonja elsősorban az egyes életművek művészi (később művészi és erkölcsi) jelentőségét, forradalmát, a zseniális, alkotó megismerést, az új eszmék felfedezését és művészi kifejezését: összességében az alkotói lét belső artisztikumát kiemelő, formailag is hangsúlyozottan művészi esszék rétegeiből áll össze. A babitsi (világ)irodalomtörténet, e hősök metafizikus közege, mindig az egység (klasszikus) tökéletességét mutatja (habár saját korához közeledve egyre görcsösebb erőfeszítésekkel); a 20-as évektől, az apokaliptikus gondolkodás lassú eluralkodásával ennek az ideális kozmosznak a védelmére: az eszka- tológia kizárására vagy korlátozására kerül a hangsúly. Ám az egység képzete nem csupán a történelem esztétikai homogenizálásában jelentkezik. Babits az ábrázolás technikai szempontjait lelkiség-koncepciójában fogalmazza meg. A világirodalom „arisztokrátikus fogalma" e történelem rendszerelvét: a kiemelkedő szereplők egyéniségének, egyedi lét- és alkotástörténetük, lelki életük példaszerű, mitikus egységének és transzcendenciájának összefüggéseit is rejti, a nagy művek folyama - mivel Babits szerint az író feladata „a teljes lelki tartalom adása" - lélektani-esztétikai totalitások reprezentációinak a heroikus sorozata. Az irodalomtörténet - mint Carlyle történelme - hős-történet. Az ekként értelmezett irodalomtörténet reprezentációjára ezért az egy személyiséget fókuszáló, hangsúlyozó esszéportré a legalkalmasabb. Az átesztétizált- szubjektivizált írói arcképek hősei kinövik saját kontúrjaikat, kultúrhéroszi-mediátori attribútumokkal gazdagodnak, paradigmatikus helyzetbe kerülnek az esszéírói szubjektum maga hasonlatosságára torzító fókuszában, egy élettörténet egyetemes és mitizálható tanulságait fogalmazva meg; így egyszersmind általános holisztikus-mitologikus paradigmákat közvetítenek, az esszéműfaj és az esztétikai igényű irodalomtörténet-írás poétikai lehetőségeit kihasználva, és az írói életművek interpretációját eleve mitikus értelmezési horizontra igazítva. Az egyes figurák karaktere és drámája gyakran teogonikus perspektívában, elnagyoltan, kitágítva, parabolisztikusan vagy emblematikusan jelenik meg, misztériumjáték részeként vagy a kultúrheroizmus lélektani adalékaként, - mint például az Ady- és a Dante-arcképekben vagy az irodalom halottjainál, Péterfynél, Komjáthynál és Dömötörnél -, hasonlóan a XIX. század nagy portré- és tablókészítői, Macaulay, Michelet, Carlyle és Emerson alakábrázolásaihoz. Az arcképek valamiféle metafizikus egységnek, formálisan leginkább a hagyomány-metafizika történeti és lírai Egészének a reprezentánsai: ellenséges korukkal, közegükkel szembeszegülő (és elbukó) hősök - így a nagy esszéírói önmitológia művészi komponensei. Ez a portrétechnika egyszerre esztétizáló és mitologizáló, ugyanakkor mindig drámaian pszichologizáló - mégis mindig a személyiség kultúrtörténeti vonatkozásai a legkidolgozottabbak. Vörösmartyban, Aranyban, Széchenyiben: a vívódó, lírikus homo eruditusban mint abszolút személyiségben testesül meg Babits lelkiség-eszménye, a klasszikus humanista műveltségen alapuló etikus lelki teljes55
