Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Fried István: Összehasonlítás és kultúraköziség (Régi-új tudományelmélet felé)
zők. Kézenfekvő - folytatja hogy oly dolgok, amelyek igen jól összehasonlíthatók, különböznek egymástól. Csak azok a dolgok és fogalmak nem hasonlíthatók össze, amelyek oly mértékben különbözők, hogy értelmetlen volna őket egymással összehasonlítani. Az összehasonlítás - szerinte - szigorúan véve annyi, mint szellemileg vagy konkrétan egymás mellé állítani; egymás mellett látni (teszem hozzá). Összehasonlítani nem annyit tesz, mint két vagy több jelenség/fogalom közé egyenlőségjelet tenni. Azt mondjuk, nem összehasonlítható, olykor ezt úgy értjük, nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni. Az összehasonlító vallástudomány kutatója szerint a vallástudomány tudománytörténete arra tanít, hogy a vallások kutatása mindig összehasonlítva történt. Max MüUer (a XIX. századi magyar tudományosságban: Müller Miksa) 1873-as londoni könyvét: Introduction to the Science of Religion 1874-ben németül: Einleitung in die vergleichende Religionswissenschaft-ként adták ki. A vallástörténészek között - fejtegeti az általam olvasott tanulmány - lényegében konszenzus alakult ki, miszerint az összehasonlítás segítségével bejárt úton felismerhetővé lesznek az általánosból a különösbe, az egyetemesből az egyesbe (egyénibe) vagy a (köz)megegyezésből az eltérésbe átlépés relációi. Mindezt annak tudatában és tudásával helyeselhetjük, amit a kultúraközi bölcselet (interkulturelle Philosophie) elméletésze egyhelyütt állít: „Minduntalan összehasonlítunk. A mérték s az eszköz (a mód) a kérdés. Az összehasonlítás lényegéhez tartozik, hogy az összehasonlított tárgyak sem nem csak azonosak (identisch), sem nem csak eltérők. Össze-hasonlítani tehát azt jelenti, hogy vonatkozást hozunk létre nem-hasonló dolgok között." Az irodalomtudós aképpen fűzi tovább, miszerint olyan kérdésfeltevésekben „kifizetődő" az összehasonlítás, mint a stílus- és a műfajtörténet, egy kulturális konfliktushelyzet, közös motívum, intertextuális érintkezés két szerző között, fordítói „transzfer" két nyelvi kultúra között. A ma interkulturális perspektívából szemlélődő diszciplínák az összehasonlítást oly minőségként ajánlják, amely lehetővé teszi a kulturális idegenséghez való közelítés folyamatát, a megértés humanista tevékenységét. Az összehasonlításnak, hivatkozva a schleiermacheri hermeneutikára, még részben kiigazító, részben igazoló funkciója is lehet, a megértés ugyanis két alapvető módszeres eljárást követ, egy ideiglenes értelemadásét (a divinációét) és a másikat, azt, amely az összehasonlítás (a komparáció) révén megkísérli, mint helyesnek bizonyulót, igazolni. Míg a magyar egyetemeken mainapság az összehasonlító irodalomtudomány mintha visszaszorulóban volna, az úgynevezett nemzeti filológia arra kényszerült, hogy újragondolja (nem annyira kompetenciáját, mint inkább) Horváth János alapvetését a magyar irodalomtörténet önelvűségéről, a magyar irodalom „világirodalmi" helyéről. Kiváltképpen a Frankfurti Könyvvásáron szerzett nem csupán a kulturális/iro- dalmi piacszerzésre vonatkoztatható tapasztalatok fényében vetődött föl részint a magyar irodalom működő vagy nem működő, egyoldalú vagy kölcsönös kapcsolatrendszerének kérdése, részint - ettől egyáltalában nem függetlenül - a magyar irodalomról szólás „európaizálódás"-ának gondolata. A félreértések elkerülése végett: minden irodalomtörténészt, irodalomtudóst „nemzeti" irodalomtörténésznek, irodalomtudósnak tartok, aki akkor is, ha képzettsége szerint „modern filológus", a hazai irodalomból, irodalomtudományból lép elő, abban a terminológiában, gondolkodástörténetben szocializálódik, amelyet a hazai kulturális nyelv, ideológia határoz meg, s a modern filológiával (például a romanisztikával) idegenségként, másságként találkozik. Saját kulturális meghatározottságából, pozicionált- ságából kiindulva kezd dialógusba az elsőnek idegenként fölfogott nyelvvel, művelődéssel, irodalommal. Ezen a ponton nem árt Thomas Mannra hivatkozni: csak nemzeti kozmopoli- tizmusok vannak. Állította ezt nem elsősorban a paradoxonok, a bon mot-k kedveléséből, hanem annak érzékeltetéséül, hogy legtermékenyebb szellemi találkozásai (a kozmopolitiz- mussal vagy az európaisággal) német talajon zajlottak: Goethével, Lichtenberggel, Schopenhauerrel, Nietzschével és Wagnerrel; és itt még csak nem is az a leglényegesebb, hogy költő, bölcselő és zeneszerző egyként található a névsorban... 81
