Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Fried István: Összehasonlítás és kultúraköziség (Régi-új tudományelmélet felé)
ismerésének kötelezettségét hirdette, részint a tudományágak egymástól való elkülönültségét és önállóságát tanúsította. Németh László írásaiban és rövid iskolai gyakorlatában a tantárgyblokkok tanítását szorgalmazta, nevezetesen olyan „fejlődéstörténetet" javasolt, amely alakulásában és kölcsönhatásában mutatja legalább a „rokon" diszciplínák anyagának fokozatos létrejöttét. A ma sokat emlegetett „interdiszciplinaritás" számára tudományosan is, didaktikailag is az ismeretszerzés oly eredményéhez vezethetett, amelynek során nem egymástól független ismerethalmazok, jól-rosszul (inkább rosszul) megtanult tudástöredékek adják iskolák, egyetemek „törzsanyagát", hanem oda irányíttatik az érdeklődés, amit részint ismételve Széchenyi István szavait, eképpen mondunk: „Összehasonlítás által legjózanabb elmélkedni", részint pedig a szociokulturális környezetbe való beágyazottság mellett a különféle (tudományos, szellemi) gondolkodástípusok, „nyelvek" egymáshoz viszonyítása révén tudhatunk meg, miszerint a kultúraközi és a tudományközi szinten létrejött/megállapí- tott hasonlóságok és különbözőségek kölcsönös kapcsolataikban érthetők (és értelmezhetők). C.E Snow „két kultúra" elmélete - úgy vélem - ott bizonyul tévesnek, hogy egy művelődési helyzetet általánosít, számos „humán" és ennél valamivel kevesebb természettudományos kutató úgynevezett szakbarbárságából von le túlságosan messzemenő következtetéseket, valós eseti jelenségeket dimenzionál túl. Ugyanis nem a kultúra esett szét „humán" és „természettudományos" szegmensekre, bár az igaz, hogy a kamarazenélő orvosok száma bizonyára világszerte megfogyatkozott, és a Doktor Faustus első fejezeteinek értéséhez, Adrian Leverkühn apja spekulációinak magyarázatához a magamfajta „filosz" biológusok, fizikusok, kémikusok segítségét kéri. Ugyanakkor nem elég erőteljes cáfolata Snow részigazságainak, hogy az általános nyelvészet egy-egy területe szinte közelebb került a matematikához, a szimbolikus logikához, mint a (hagyományos) leíró nyelvészethez, az irodalomelmélet egy-egy képviselője sem él az irodalomtudomány hagyományos terminusaival, inkább formulákba tömöríti (irodalmi) jelenségek általa adott és általában adható magyarázatát. Nem mellékesen, inkább kiegészítve fejtegetéseimet jelzem: a szakosodás nemcsak különféle diszciplínák között ment végbe (századok folyamán, például az esztétika kiválása a XVIII. században történt, és még ma is szerveződnek önállósuló diszciplínák), hanem, érintőlegesen volt róla szó, az egyes szakágakon belül is: a történeti meg a leíró nyelvészet „hagyományos" módon nem érintkezik, bizonyos képviselőik szekértáborokat alkotnak; az egyetemi oktatásban külön tanszék oktatja a magyar irodalom egyes korszakait (legalább három tanszék), a világirodalmat és olykor az irodalomelméletet, a verstan meg a retorika helye, az irodalomtudomány történetének oktatási ideje egyetemenként eltér, közel sincs megnyugtató módon megoldva. Ilymódon az tudatosulhat a hallgatókban, hogy a magyar irodalom nem része a világirodalomnak (hiszen külön önmagában oktatják), az irodalomelmélet rosszabb esetben önállósul, egy-egy irodalomtudományos iskola nézetrendszerének anyagává szűkül, jobb esetben „alkalmazott" irodalomtudománnyá válik, hiszen a líra- meg a drámaelmélet (színháztudományról, teatrológiáról most nem beszélek) és a narratológia módszertani ajánlatokat tesz művek értelmezésére. Mindez azonban nem fedi el, hogy az irodalmak, irodalmi formák, alakulástörténetek összefüggései helyett, művészeti nyelvek, „szociolektusok" dialogizálását mellőzve, a részterületekre szaggatottság tudatosodik, az irodalmi ismeretekre a töredékesség, az esetlegesség lesz a jellemző. Visszatérve Németh László tanügyi elképzeléseihez, azoknak időszerűségét, továbbgon- dolhatóságát éppen ott láthatjuk, ahol megkíséreltetik egy oktatási alternatíva fölvázolása a ránk torlódó ismeretanyag áttekinthetetlenségével szemben, ahol a mennyiségi megterhelés helyébe olyan minőségi, nem adathalmozó, hanem szemléletformáló tényezők lépnek, amelyek lehetővé teszik az egyes, egymástól korántsem függetlenül létrejövő (szakágaknak keletkezésük összefüggéseiben való megismerését. Egy nyelvészeti tanulmányban olvasom az intelmet: a köznyelv egy pontatlanságát teszi szóvá. Azt szoktuk mondani - állítja az értekező -, két vagy több dolog azért nem hasonlítható össze, mivel úgy gondoljuk, hogy különbö80
