Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Fried István: Összehasonlítás és kultúraköziség (Régi-új tudományelmélet felé)

rögzött előítéletektől kellene eltávolodni, dichotómiát konstruálnak a befogadás által létrehozható kölcsönös értés helyébe. S hogy még világosabban körvonalazzam a problémakört: a tudományok, a művészetek, a világról való ismeretek a tudás-felhalmozódás több ezer esztendeje alatt oly mértékben szaporodtak föl, torlódtak egymásra, lettek sokrétűek, hogy még egy nemzeti irodalom történetének áttekintése is hovatovább lehetetlen, heroikusán reménytelen vállalkozássá vált, a kurta emberi élet az ehhez az áttekintéshez szükséges ismeret megszerzésének töredékét teszi csak lehetővé, arról nem is szólva, hogy a kompetencia köre egyre szűkebbnek bizonyul. Szakmámnál maradva: (irodalom)történészek olykor egy- egy rövidebb korszak, egy-egy alkotó kutatóivá lesznek, a szakdiszciplinán belül is szakosodnak: 1848/49 magyar eseményeiben úgy-ahogy eligazodnak, de már az 1850-es esztendő ismeretlen világ a számukra; s ha a magyar 1848/49 minden napjáról tudnak valamit, annál kevesebbet arról, mi történt ekkor Csehországban, a szlovén területeken (Svédországra vagy Portugáliára már nem is merek gondolni). A „germanista" teljesen jártas esetleg Goethe élete és művei tíz (jó, legyen húsz) esztendejében, s egy életen át kutathat úgy, hogy a Goethe- kortárs magyar, orosz vagy akár olasz poétákról fogalma sincs. Mindezzel szemben - oktatási, „művelődési" - célból sorra jelennek meg a bevezetések, a rövid történetek egyes szakterületekről, zanzásítva kínálva föl egy-egy földrész, ország, államszövetség történelmét, irodalom- és/vagy művészettörténetét.

Kiélezve fogalmaztam, a vélt tanulságokat kiélezve foglalom össze: nemcsak a műveltségfogalom és műveltséganyag strukturálódott át, a XXI. századra végképpen, a pozitivistának bélyegzett adathalmozás agresszív védekezőpozicióban, az anyagtalanul teoretikus elvonatkoztatás agresszív támadópozicióban, hanem a természetes változások, változtatások arra kényszerítenek, hogy az alternatívákként feltüntetett irányzatok elemzésére sort kerítsünk. Amit egyben olyképpen is értelmezhetünk: újra föltehetjük Goethe 1820-as esztendőkbeli kérdéseit a világ- és a nemzeti irodalmak viszonyáról. Kevésbé allegorikusán: valós lehetőség-e ma a tudományköziség (interdiszciplinaritás), a kultúraköziség akkor, amikor már egyre több jele van annak, hogy például az irodalomtörténet és a művelődéstörténet mind közelebb kerül egymáshoz (anélkül, hogy az irodalomtörténetnek a művekre, a poétikára és a retorikára vonatkoztatottsága kárt szenvedne, és anélkül természetesen, hogy a művelődés- történet feloldódna egymás mellé rendelt diszciplínák keverékében)? Ugyanilyen hangsúlyosan vetődik föl: vajon tartható-e még a „komparatisztika" leszűkítése az összehasonlító irodalomkutatásra/történetre/tudományra, vajon az összehasonlítás (ugyanúgy) nem más tudományok módszeres eljárásának fontos összetevője-e? A két, látszólag széttartó kérdést összefogva: vajon lehetséges-e a különféle tudományágak „komparatisztiká"-ja közös vonásainak föllelése, keresése? S ha a komparatisztika, az összehasonlító irodalomtudomány egyes művelőinek szándéka és intenciója szerint, a dialógus, a párbeszéd tudománya, nemcsak a különféle, egymással olykor hadakozó (s nem vitatkozó) irodalomtudományos iskolák közös többszörösét kutatva (nem bizonyosan a legkisebbet!), hanem mindazt, ami átjárást, egymást kölcsönösen meg/átvilágító alkalmat szervez az egyes tudományágak közt; a tudományköziségnek olyasféle lehetőségét, amely idézve egy értekezőt a különféle tudományokról, kultúrákról tételezi, hogy elméletük sem nem objektív, sem nem érdekmentes, hanem kulturálisan és ideológiailag meg van határozva, miközben az ideológiai meghatározottság kultúraspecifikus, mivel a különféle nemzeti kultúrákban különféle ideológiai nyelvek dominálnak.

Mielőtt továbbhaladnék, Németh László tan- és tantárgyügyi elképzeléseire figyelmeztetnék. Mint ismeretes, a középiskolák és az egyetemek „szakosodása", az emberi tudás részterületeinek tantárggyá válása hozta létre azt az oktatási rendszert, amely arányaiban és mennyiségében ugyan sokat változott, valójában megrögzítette a differenciálódásnak és parciálissá válásnak azt a szerkezetét, amely jórészt a XIX. század tudáshitű és fejlődéselvű elképzeléseiből öröklődött, és amely részint az apró jelentős tények elsajátíthatóságát, meg79