Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Ézsiás Anikó: Az orosz posztmodern dilemmái (Mihail Epstejn: A posztmodern és Oroszország)
nem is szereznek örömet a befogadónak, vagy ha mégis, az csupán a meg nem értés elfogadásából, az abszurddal való megbékélésből fakadhat. Epstejn az interpretációk hiábavalóságát sugallja ugyan, Malevics híres Fekete négyzetének azonban nem tud ellenállni, és a saját értelmezésével illusztrálja a tanulmányt. Azután elérkezünk a konceptualizmushoz, amelyről ugyan nem mondatik ki, de valamiképpen az avantgárdban mutatkozó tendenciák betetőzésének tekinthető. Oroszországban a konceptualizmus külön jelentőségre tett szert, hiszen az ideológiával átitatott irodalom termékeny talajt nyújtott számára. Epstejn azt úja, a konceptualizmus értelmetlen szóözöne „tudatunk zaja, mely elfedi a mögötte üvöltő hangot, lehetővé teszi, s ha csak egy kis időre is, biztosítja számunkra a csendet." - Nem hinném, hogy az üvöltő hangszórókból némaság áradna ki, inkább úgy tűnik, lassacskán megalkuszunk a süketséggel... Az avantgárd és a vallás című tanulmány kapcsán egy dologról kell még feltétlenül szólnom: a szerző stílusáról, nyelvezetéről. Témájával Epstejn oly mértékben képes azonosulni, hogy maga is az avantgárd túláradó, szenvedélyes hangján szólal meg; a konceptualista költőket pedig már nem is idézi, inkább ő ír helyettük pár sort ("előre gyártott idézet-modelleket"). Lelkesedése pedig óhatatlanul magával ragadja az olvasót is. A karnevál után, avagy az örök Venyicska című következő tanulmányban tanúi lehetünk annak, hogyan születik egy mítosz a XX. század végén, és hogyan alkonyul be egy másiknak; bizonyos korszakok véget érnek, mások épp csak elkezdődnek, megint másokról jövendölést olvashatunk, és e nagy mozgolódás közepette egyetlen arc rajzolódik ki előttünk: a századvéget megtestesítő Venyegyikt Jerofejev, az író, vagyis az „örök Venyicska" krétafehér arca. Tanulmányával Epstejn akaratlanul is csatlakozik a mítoszépítőkhöz. Venyicska alakját a Moszkva-Petuski című poémából formálja meg, s állításait a kortársak visszaemlékezéseiből vett megfelelő részletekkel támasztja alá. Módszere egy kissé Andrej Szinyavszkijéra emlékeztet, aki a maga Puskin-figuráját kizárólag a Puskin-versek szövegéből építette fel. Venya a XX. század szent együgyűje - állapítja meg a szerző. Mítosza a nem-részegséggel kezdődik, a lélek józanságon és részegségen túli legmagasabbrendű állapotával: a csüggedtséggel. Epstejn értelmezésében Venya mítoszának rituális tartalma az ifjúság beavatásának új útja, e beavatás leírását pedig Venyicska „elleniróniája" teszi egyedivé: Jerofejev ugyanis visszájára fordítja az ironikus sablonokat, hogy a komolyságnak újra létjogosultságot adjon. A szelíd, csüggedt és bánatos Venyicska eljövetele az irodalomban egy nagy XX. századi mítosz: a karnevál végét jelenti. Bahtyin lelkesedett a poémáért, s csupán a végét helytelenítette, mondván: a hős halála már az entrópia veszélyét hordozza magában. Epstejn replikája helytálló: nincs itt szó semmiféle karneválról. Venya alakja kezdettől fogva az entrópiát, az energia kihunyását példázza. „Az egész világon évszázadokon át csak az energiát dicsőítették, különböző megjelenési formáiban" - írja Epstejn, s tanulmányával is deklarálja: a XX. század mindent elsöprő történelmi karneválja után ideje lenne végre felfedeznünk az entrópia jótékony hatásait. Amint az egyéb írásaiból is kiderül, Epstejn szeret jövendölni. Venyával kapcsolatban két előrejelzést olvashatunk, az első így hangzik: „Könnyen meglehet, hogy idővel Jerofejev papucsa éppoly híres lesz, mint Oblomov háziköntöse." Igen, talán emlékszik még valaki Oblomov köntösére akkor is, amikor Jerofejev papucsa bekerül az irodalomtörténet klasszikus talált tárgyai közé. Venyicska mítoszában Epstejn a szentimenta- lizmus egy újabb fejlődési fokozatát, a karnevált követő állapot szentimentalizmusát véli fölfedezni - ez adja a második epstejni jóslat alapját, miszerint a XXI. század a szentimentalizmus százada lesz. „Erezni és érzékelni lehet majd mindent, többféle módon, át tudja majd élni az ember bármely tárgy érzékenységét és össze tudja keverni azt más tárgyak kiváltotta érzelmekkel.... És akkor - isten tudja - talán Venyegyikt Jerofejeven keresztül helyreáll majd a szentimentalista hagyomány folytonossága, amely a XVIII. századból a XXI. századba vezet át." Nem lehet, hogy mindez csupán az ezredvégi tudós vágya, aki a posztmodern széléről a semmibe lógatja a lábát? Epstejn Venyicskának szentelt tanulmánya egészen új megközelítése ennek a különleges életműnek. Legjelentősebb újdonsága az entrópia „rehabilitációja", amikor egyszerűen túllép a karneváli szemlélet sugallta sematikus értelmezésen. Mindemellett pedig szellemes és olvasmányos - az első betűtől az utolsóig élvezhető! A soron következő tanulmány, A szovjet civilizáció Ödipusz-komplexusa viszont a legkevésbé eredeti írás a kötetben. Freud pszichoanalitikus elmélete a XX. században számtalan alakváltozáson ment át, mindent meg lehetett vele magyarázni: az emberi lélek, a társadalom, a művészet jelenségeit egyaránt. 120
