Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Viszockij, Vlagyimir: Az én Hamletem; A költőkhöz; Ballada a szerelemről; Ami még be sem ért, a gyümölcsre lesett; Búcsút mondtam az ügynek; Crnagoracok; Édeni almák (versek – Baka István fordításai)

A szerelem lovagja kódoroghat Örökkön - ez az ország végtelen.

S a próbák napról napra szigorodnak, Szeszélyes udvarhölgy a szerelem. Elválás, búcsú - akit erre fognak,

Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,

Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;

Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad A szál, mely ezt az eszelős hadat Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat Részegíti, újra él a holt,

Mert nem lélegezhet, élhet az,

Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,

Nem húzza ki, nem éri el szavad,

A mendemonda bármit is locsoghat,

De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,

Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan Eggyévált lelkűk is virágosán,

Lélegzetük is összeforrt örökre,

Egy ingó híd alattuk, sóhaja Ajkuknak egy, nem válik szét soha, így lépnek együtt minden földi rögre.

Agyuknak én a rétet megvetem,

S hallom alva, hallom éberen:

"Lélegzem, mert élek - szeretek,

A szerelem ad csak életet."