Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Viszockij, Vlagyimir: Az én Hamletem; A költőkhöz; Ballada a szerelemről; Ami még be sem ért, a gyümölcsre lesett; Búcsút mondtam az ügynek; Crnagoracok; Édeni almák (versek – Baka István fordításai)

A kor ötvözete, ami vagyok,

Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban. Vért ontottam, mint mások. S mint azok,

Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.

Bukásom lett a fölemelkedés.

Ofélia! A rothadási gyűlöltem.

De eggyé tett azokkal az ölés,

Akikkel együtt fekszem most a földben.

Én, Hamlet, aki az erőszakot Utáltam, a dán koronára köptem.

De ők úgy látták - akartam a trónt,

S a trónért vetélytársamat megöltem.

A zseni-szó, akár a lázbeszéd.

Alig születtünk, megles már halálunk.

Van fondorlatos válaszunk elég,

De hozzáillő kérdést nem találunk.

A költőkhöz

Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.

Főleg, ha ifjan - ideje se telt le.

Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért, Másik hurokba bújt az „Angleterre"-ben.

S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt: Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,

Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét Vasszöggel, és átadták a halálnak.

Harminchetes, a végzetes - kijózanít e szám,

E számjegytől a hideg is kiráz ma, Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,

S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

Harminchetes - e szám bizonnyal Isten átka volt, A kérdést élre állította: vagy-vagy...

Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...

A maiak e számon túljutottak.

A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,