Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Háy János: Nátriumbenzonát (A Nátriumbenzonát című költemény háta)
A Nátriumbenzonát című költemény háta A költemény arra a tudományos tézisre épül, mely szerint a túl sok tartósítószer, ami a konzervek és levesporok révén kerül a szervezetbe, halálunk után nem engedi lebomlani a testet. Hogy telnek-múlnak az évszázadok, az ember meg ott a föld alatt, akár a fáraók. Amikor ezt hallottam, hát nagyon tetszett nekem, különösen azért, mert egy rettenetesen szép lány mondta. így fogsz járni - mondta s megemelte büszkén az orrát, hogy jelezze: bezzeg ő micsoda finomakat főzne nekem. Zacskóslevest sohasem. De tudja, én hajthatatlan vagyok, önmagam ellensége, az egészségtelen étrend megrögzött híve. S hogy most, mikor látva láthatom, hogy fel van ajánlva a változtatás lehetősége, s ha megnézném mondjuk a horoszkópomat, abban is ez van benne, hogy: ideje változtatnia az életén, étkezzen egészségesebben, a változtatásra legkedvezőbb napja a hétnek a péntek, szerencseszíne a kék stb. stb... És most milyen nap van? - kérdezte -, na milyen? És milyen blúzban vagyok, na, milyenben? Péntek és kék - ez volt a válasz. Kicsit megint megemelte az orrocskáját, mint egy mesehős: És a főzésen kívül még rengeteg egyébbel is járhatna ez a dolog- mondta sejtelmesen. Mindenféle extrákkal. Érezte ez be fog jönni, ez az extra, s valóban itt az én képzeletem is megszaladt. Hűha, mit láttam akkor, mit és azt hányszor. Nem tagadhatom folyamatosan csak azt, amit a katonaságnál szokott az ember látni egy hónap után, nyitott szemmel is, meg csukott szemmel is, sőt csak ilyeneket is hallott, meg érzett. Ez volt az a pillanat, amikor egyes jeleneteket az ember megtanult a bőrével is látni. Bizony. Mondjuk a hasával, vagy a combjával, meg ha éppen nem volt lefagyva, akkor a nagylábujjával akár. Azok jelentek meg. De hogyan is exportálhattam volna a képzeletet a valóság tájain, amikor otthon már valaki kavarta a zacskóslevest, készítette az örökélet elixírj ét, hogy halálom után majd ne essen részeire a testem, mert amúgy olyan rémesen hiú vagyok, pláne ha olyan csúnya sárga leszek, meg csont, akkor aztán nem leszek hajlandó föltámadni. Oda az egész terv, amit az istenek kieszeltek még az idők kezdetén. Maradt a vers, mint egyedül veszélytelen (vagy enyhén veszélyes) megoldás, amiben egy föltámadás utáni időbe, megfoghatatlan távolságba helyezem azt, amit különben itt és most olyan egyszerű lett volna megragadnom... Majd akkor - nem kis perverzió, mondhatni szuperextra - megkeresem és beváltom a csontvázzal az ígéretet. Mert ez a baj- mondtam még az innenső életemben azon a pénteken -, hogy ami pont olyan nagyon jó lenne, az tutira a halálunk után fog megtörténni, amikor már éppen nem élünk, vagy már olyan halottak leszünk, hogy nem is lesz kedvünk semmihez. Ilyen az élet - mondtam a lánynak, aki itt leeresztette az orrát, szinte lógatta-, ilyen, hogy meghalunk. Néztem a szemét, s nem az fájt, hogy meg, hanem az, hogy még nem. De visszakaparok a szomorúságból, szóval lett ez a vers, ami aztán életre hívott más szintúgy nekem főzni vágyó kisasszonyokat (megintcsak sok extrával), azok aztán megint más verseket bontottak ki belőlem, amelyek révén újabb kisasszonyok, egész csapat, természetesen sok extrával, megint újabb versek ésígytovább, egészen addig, míg egyszer arra ébredtem, hogy belelóg a kezem a bilibe, s össze-vissza ha- zudozok, mint a horgászok, meg a katonák. 131
