Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Veress Miklós: Plágium (Tücsökzene és lepketánc: Egy kis nátha)

Szabó Lőrinc által megismert kedvenc költőim eredetijét segítségével egybevethetem a mester fordításaival. Főként Lermontovét és Puskinét, hiszen Krilov is található volt olvasmányainkban, de Tyutcsev aligha. Ráadásul édesanyám valamiféle mellék-keresetre tett szert, miből jobban tudta fizetni albérleteinket (melyek állandóan változtak mindazonáltal), de elhatározta, hogy egy maszek tanárnőnél angolra taníttat. Előzőleg már német órákra jártam, s a gimnáziumban is az lett a második kötelező. (Sajnos: az orosz éppen a latin helyett, melyet kezdtem volna megkedvelni.) Máig is megvannak azok a füzeteim, amelyekben három nyelven próbáltam versenyre kelni Szabó Lőrinc remekeivel, s a vágy bennem, hogy bizonyítsak.

Csillagpor címmel (egy másik szabólőrinces attitűdről is szóló) írt versemben is ezt a régi dialógot újítom fel: „Egymagámban ballagok az útra, / ködön át kavicsa hófehér. / Csönd az éj - Istent imád a puszta, I és a csillag csillaggal beszél. /Lermontov beszél így csillagokkal, / s nem társalog (Szabó Lőrinc szerint / ez utóbbi jó ige): lelket hallgat a halk dal, / így megyünk az útra vissza mind". Hozzá kell tennem: Mesterem nem ismerhette azt a megzenésítést, mely közelebb visz az eredetihez, s nyersfordításból dolgozott, mely eleve meghatározta ezen magyarításait. (Dehát az, hogy: Vihozsu ja ogyin na dorogu, /szkvoz tuman kremnyisztnij puty blesztyit. / Nocs tyiha. Pusztinyja vnyemlet bogu, H zvezda zvezdoju govorit." - egyszóval csak úgy szólhat: „És a csillag csillaggal beszél." Mint hallhatjuk - oroszul - Gregor József nagyszerű interpretációjában is.)

Sorolhatnám tovább ezeket a vitákat, melyek máig is lelkemben vannak, ott, ahol Szabó Lőrinc méltó helyére került később mint költő is. De még műfordításainál maradva, hadd idézzem egyik legmaradandóbb műremekét (ez is a Sátáné netán), amelyet két nyelven szavaltam valamiféle kaposvári házi hangversenyen (amikor még négykezest is tudtam zongorán játszani egy eleurópahíresült későbbi karnagy-barátommal) - „Tired with all these, for restful death I cry... ", azaz, „Fáradt vagyok, ringass el oh, halál." (Shakespeare 66. Szonettje). 1956 után ebben sűrűsödött számomra össze mindaz, amit végigszenvedtünk anyámmal és az egész országgal együtt: „az Erdern itt koldusnak született / és hitvány Semmiségre pompa vár / és Árulás sújt minden szent hitet... Folytassuk, mintha magyar vers szólalna meg akkoriban, hogy: „és Becsületet rút gyanú aláz, / és szűz Erényt a gaz tiporni kész / és Tökéletest korcs utód gyaláz / és Érc-erőt ront béna vezetés / és Észre láncot doktor Balga vet / és Hatalom előtt néma a szó / és Egyszerű kap Együgyű nevet / és Rossz kapitány rabja lett a jó." Magam is csak később vettem észre, hogy központozás csak az első mondat után van, azt követően vessző és pont nélkül ömlik a szöveg az idézet végig.

Ezzel nem tudtam volna versenyezni, csupán átkölteni magamnak, néha, így: „Már mindez fáraszt..."

A költőhöz való igazi közeledésemhez (mely egyébként sokkal később következett be, bizonyos életismereteim megszerzése és Szabó Lőrinc életének alaposabb ismerete után) azonban az is hozzájárult, hogy azt a megszenvedett, de nem kiszenvedett közvetlenségét is megkedveltem, ami leginkább modernné teszi mindnyájunknak őt. Szavaltam például (állítólag igen rosszul) középkori diáknótáját (Félre könyvek, doktrínák... ), tőle ismertem meg (mitagadás) Martialist ugyan79