Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: Capriccio (Az "első ok" léte s az olvasó valósága között)
S ilyen vonatkozásban szinte jól jött a csehországi szcenéria: ugyanaz, mégis más. A „Boráros tér" az én versemben Ceské Budejovice „főtere", ami közelebb van „Közép-Európához", s így az abszurd, csinált világokhoz, az irodalomhoz is. Bejön a vers világába ezentúl néhány direkt irodalom- és művészettörténeti reália, korrekvizitum is: utalás történik a filmtörténet „kék angyalára", a „végzet asszonyára", s ez a filmreminiszcencia mintegy bevezeti a következő filmallúziót: a csehországi mozikban a hatvanas évek legelején futó Fellini-féle Édes élet kellékeinek a versbe szervesülését. (Ez utóbbi vonatkozásban azért mondhatok „szervesülést", mert míg a „sötét angyal" és „kék angyal" egyezései csak szöveg- szerűek, azaz esetlegesek, addig az „üres szökőkút" mint az Édes élet egyik központi motívumának a kifordítása, negativizálása már szervesen a vershelyzetet, az „édes élet" és Közép-Európa paradoxális viszonyát jelzi, minősíti). S megjelenik végül a versben a cseh irodalomban szintén a hatvanas évek elején feltűnő Bohumil Hrabal mint a közép-európai irodalmi abszurd egyik reprezentánsa (Hrabal irányába vág természetesen már a vers címe, a Capriccio is). S azzal, hogy a vers mintegy önmagát (vagy legalábbis az általa leírt helyzetet) is Hrabal műveként tételezi, végletesen relativizálódik a már amúgy is meglehetősen cseppfolyós látvány-konstrukció. Képzelt vagy valóságos a vers első részében megrajzolt triviális „életkép"? - teheti föl magának a kérdést a vers genézisét nyomozó olvasó. Azt is mondhatnám: a vers második része megsemmisíti (vagy legalábbis ellenpontozza) az első részt. Az első rész realista, tárgyilagosan részletezett helyzete a második részben átúszik (a la Hrabal és a Sörgyári capriccio ban emlegetett Chagall) egy medializált, irodalmi-művi (művészeti) világba, mintegy azt sugallva, hogy az irodalmi szimuláció valóban csak a valóságról tett kijelentéseinket képes „referálni", s nem magát a valóságot. Ez, ennyi tehát a vers, a szöveg törekvése: kimeríteni önmaga lehetőségeit, s leleplezni önmaga korlátáit. S a törekvés eredménye? „Valóságellenes" mesterkedése során a versnek valami más sikerül, nem a „valóság" eltüntetése: a nyelv elemeiből, szabályaiból, megfeleléseiből egy olyan szövegrendet (rácsot?, matricát?) hoz létre, amely az utolsó interpunkció kitétele után többé már nem az eredeti cél értelmében, hanem valamiféle sejtelem-rendként (rácsként?, matricaként?) működik, s leginkább arra a „valami ismeretlenre" (Petri) irányul, amely ugyan a vers nélkül nem létezne, valamiképpen mégis a versen kívülre kerül, hisz csak az olvasó, azaz bizonyos versen túli világok bekapcsolásával képes aktivizálódni. (Kétségkívül arról a szövegértelmezési folyamatról van itt főleg szó, amely talán a Popper Leó-féle félreértés-elméletben fogalmazódik meg a legpontosabban, s amelynek értelmében egy szöveg szerzője soha sem lehet tisztában mindazzal, amit a szövege az olvasó számára asszociálhat. A félreértés-lehetőség persze nem parttalan, de ez már más kérdés.) S ezzel a kör bezárul: a vers valami versen (szövegen) inneniből („első okból") indul, s valami versen (szövegen) túliba tér meg; ha úgy tetszik: egyfajta „valóság" (értsd: szélsőségesen individualizált valóságdarab) indítja, s a teljesen autonóm (persze az alkotó által hathatósan segített) szövegönmozgás intermezzója s 69
