Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: Capriccio (Az "első ok" léte s az olvasó valósága között)
szemmel nézve a dolgot, akár a „cigánylány" is lehettem volna, hisz az egykori esetből ma már csak egyetlen komponens valóságos: a helyzetre vonatkozó érzelmi viszonyulásom, s a belőle következő kérdések, például az, hogy a két év szerelmi kalandjaiból mért éppen ez a bizarr jelenet maradt meg az érzelmi emlékezetemben ilyen élesen, bántón, nyugtalanítón, provokálón? E kérdésre ma sem tudom a választ. (Ha tudnám, talán nem verset írtam volna belőle, hanem szexuálszociológiai tanulmányt.) Maradt tehát a helyzet minél pontosabb megjelenítése, leírása, s az a hátsó gondolat, hogy hátha maga a helyzet „tudja" azt, amit én nem tudok, hátha az olvasó - magára vonatkoztatva - meg tudja fejteni, miért lehet egy triviális és jelentéktelennek tűnő eset olyan fontos, hogy valaki harminckilenc éven keresztül hordja magában. Mint valami lélekölő titkot, meggyónhatatlan bűnt. Ez volt tehát a versem „első oka", a később Capriccionak elkeresztelt szövegképződmény első mozdulása. Pontosabban: szövegként a helyzet először egyetlen szóban mozdult meg, s a szó így hangzott: „fazekaskorong". Ez volt a varázsszó, ez és a jelentésébe foglalt mozdulat toló-húzó ambivalenciája jelenítette meg számomra az egykori csehországi városrészletet, főteret, parkot, a protagonistákat, s mindenekelőtt erre a szóra rakódtak rá a vers egyéb szövegrészei, elsősorban a fa és katona közötti „szorong"-ás motívuma, de az így kialakult szövegvilág és az általa megjelenített látvány (látomás) még nagyon sokáig gomolygott bennem pálya, azaz a konkrétabb nyelvi formák iránya nélkül. Ahhoz, hogy az emléktörmelékek apró galaxisokká tömörüljenek bennem és bizonyos jelentéspályákat alakítsanak ki maguknak, különböző intertextuális hatások segítettek hozzá. Mindenekelőtt Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse. Mikor Petri versét valamikor a nyolcvanas évek legvégén először olvastam, csak a nyersnaturalista szcenériájára, zavarba hozó, a személyes testi és szellemi nyomort újból és újból a korérvény magaslataiba emelő szövegalakítására, paradoxonaira figyeltem föl, aztán később, mikor (többször is) visszatértem a vershez, jöttem rá, hogy tulajdonképpen valami kínzó „déjá-vu" érzés hajt újból és újból hozzá, hogy abban a bizonyos „Boráros téri kocsmában", ahol a Petri-vers narrátorát leszólítják, mintha már én is jártam volna, s az a bizonyos „dohánykarcos női hang" mintha nekem is olyan szégyentelen természetességgel mondta volna valaha, hogy „Eljövök egy húszasért", amint ahogy az a versben elhangzik. De ezekkel a felismerésekkel egyidőben egyfajta ellenállás is emelkedett bennem: nekem senki se mondja meg, hogy a múltamat hogyan éljem meg! Egyszóval: rájátszottam a Petri-versre (ezt a rájátszást az ajánlás és a „nyári hajnal, kilencszázhatvanegy" Petri-kitételek versembe emelése teszi nyilvánvalóvá), mégpedig úgy, hogy az utalásoknak köszönhetően Petri szövege mintegy része lett a kompozíciómnak. De az én szövegem már reflexiója is a Petri szövegnek: az én életem akkor is az én életem (azaz kívül marad az idegen képzeteken, megfoghatatlanul hordja a saját belső tartalmait), ha a kor ezt bizonyos formulákkal („szocializmus", „a történelem mellékvágánya", „közép-európai sorstalanság" stb.) bagatellizálni, zárójelbe akarja tenni - körülbelül ezt tartalmazza a szövegem pluszban, a Petri-műre vonatkoztatva. 68
