Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Csiki László: Versem és valósága (Az árdéli fanyűvők)
valóságra reagáltam óhatatlanul. Az itteni, mi több a majdani olvasónak (ha lesz) egyszerűen nincs viszonyítási alapja ahhoz, hogy a versek valósághűségét megítélhesse. Megjegyzem, erre semmi szükség nincs. Az olvasó verseket olvas, ha olvas, és nem valóságot. Azt éli; ki-ki a maga módján, helyén. És, bármily fájó illúzióvesztés is, be kell látnunk: nekünk, költőknek, nincs módunk segíteni rajta. Néhányunk azért megpróbálja; legtöbbje lemondott erről, a köznapi dolgokat szaporítja, a kisszerűséget utánozza, valóságosnak, vagy a valóság „tükrének" vélve, amit létrehoz. Ez az igazi illúzió! Ennyit megtanultunk az elmúlt évezredben. Jómagam azért írok egyre kevesebb verset, és egyre bizonytalanabbul, mert bánatosan elfogadtam, hogy a közéleti líra manapság lehetetlen, noha azon nőttem fel és arra vágytam; a magam személyét viszont nem tartom annyira fontosnak, hogy azzal traktáljak másokat, bármily szép rímekkel is. Mindennek ellenére, néha verseket írok. Amolyan belső indíttatásból, mondhatni. Mintha diktálná valaki. Időnként hinni merem még, hogy mégiscsak valami fensőbbrendűvel, egy másik világgal kommunikálok olyankor - és nem az olvasóval. Hanem azzal a régióval, amellyel a /nem/olvasó is napi kapcsolatban van, habár ezt ritkán ismeri fel. De attól még nem rosszabb nálam. Ez meglehetősen misztikusan hangzik. Néha azonban még azt is remélem, hogy szüksége van az ember megjelenése előtti anyagi, ösztönös állapotába visszahulló világnak (azaz nekem és a hozzám hasonló nem-olvasóknak) valamiféle misztikumra. Ez azonban csupán a vers „indíttatására" és nem magára a versre érvényes megállapítás. Magyarán: jobban szeretem a versírást, bármennyire gyötrelmes és munkaigényes legyen, mint magát a verset, melyet létrehozok. Ez a kulcsszó: létre hoz. Kihozni a semmiből az életbe. Létezni kezd valami, ami addig még nem volt. Olyan amilyen. Az emberek is olyanok amilyenek. Ama életben aztán lehetséges, hogy ügyet sem vetnek rá, akárcsak az egyes személyekre, akik pedig a maguk számára a legfontosabbak, jelentékenyek, és persze önzők, mint minden létező, olyannyira, hogy mások figyelmét is megkívánják. Innen eredhet, hogy máig nincs kialakult vers-stílusom. Ilyen-olyan-amolyan módszerekkel, formákkal próbálkozom (kísérletezem?), ámde nem holmi esztétikai megfontolásból, még kevésbé irodalmi divatokat követve, noha a hatásuk alól nem vonhatom ki magamat. Hanem mert idomulni akarok ahhoz a mindig változó képzeletbeli alakhoz, amelyben ugyanakkor rejtezem is. Valamelyik változat netán kvadrál majd az igazival, ama lélekből lelkedzettel. Közelebb kerül hozzá. Nem tudom, mi az, csak érzem. Versírás közben, a saját munkámban: érzem, már-már testileg. Végül is, kézműves vagyok. Nem-létező alkatrészeket szerelek össze. Az említett rejtezkedés persze a legteljesebb magamutogatás. Ha másért nem, mert közreadom a verseket, és olyasmiket mondok el bennük, amit legbennsőségesebb barátaimnak, a szeretteimnek sem vallanékbe. Bizony: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Ez az a pont, ahol nem értem a verset, de még a versírás műveletét sem. Miért tárulkozik ki valaki, aki még csak nem is a „közt" célozta meg, és hatni sem remél 54
