Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Csiki László: Versem és valósága (Az árdéli fanyűvők)
rá; miért osztja meg mégis a legmélyebb (értsd: leginkább rejtett) gondolatait, érzéseit, perverzióit is „mindenkivel"? Őrült ellentmondás van ebben az élveboncolásban: a teljes emberi szervezetet felbontva, kitárva, azaz levegőre juttatva az élet alapfeltételét semmisítjük meg, a zártságát, a tökélyét. Nem működhet az élő szervezet nyilvánosan. A költészet pedig nyilvános. Még akkor is, ha a kutya sem olvassa. A közreadó szándéka visszahat rá, és mintegy megsemmisíti. Miért vállalja mégis? Nem találom a magyarázatot. Találgathatok, hogy a szellemi fensőbbséggel való kapcsolata oly magabiztossá teszi a hasfelmetszőt, hogy a haláltól se fél. Ez azonban, a vállalás lehetetlenségén túl, végső soron az olvasók lebecsülését jelentené, akik eszerint nincsenek efféle kapcsolatban az istenséggel. Márpedig - bevallva, bevallatlanul - a költő azok figyelmét, sőt becsülését kívánja kivívni, akiket ily módon lebecsül. Lehet azonban, hogy puszta, ám teremtő felelőtlenségről van szó. Amit költőink gyakran összetévesztenek a szabadsággal. Mondom, mondom, bele a vakvilágba, úgyse érti, hiszi senki. Legfennebb azt mondja rá: ó, ez csak művészet. Vagyis, hogy nem valóság, mi több, köze sincs ahhoz. Teremtés, de céltalan. Ha a költő így hiszi, így „viselkedik", és elfogadja az olvasói véleményt: önmagát becsüli le. Mit mondjak, legtöbbjük bűntudattal él. Aki pedig mégsem, az vagy zseni vagy dilettáns. Bizonyítéknak, úgy vélem, ez elég, noha kézzel nem fogható. A többi néma csend. 2. Az eddig elmondottakhoz képest nyilván következetlenül, de mégis körbeírom az egyik (sőt, két) versemet. Nem másért, de ez is a ritka esélyek egyike lehet a meditálásra a költészetről. Arról, amik, de főként amilyenek vagyunk. Nehezen tudtam választani közülük, hiszen valóban nem nagyon emlékszem keletkezésük körülményeire, de még magukra a versekre sem. Mindig az a legfontosabb, amelyiken éppen dolgozom, mivel éppenséggel a munka fontos számomra. Emlékszem azért egyre. A Kalota partján horgásztam a fiammal (akkor még élt). Akkor már hat éve idézgetett be a szekuritate, próbált zsarolni, megfélemlíteni, de ma is azt hiszem, legfőképpen a jelenlétét, felügyeletét akarta érzékeltetni; két vagy három éve emiatt határoztam el, hogy Magyarországra települök, és legalább egy éve állás, közlési lehetőség nélkül éltem, baráti álneveken és segélyekkel. Innen nézve, ez a Kísértethajó című produktum meglehetősen erőtlen, főként az indulathoz, a „valósághoz" képest, mely létrehozta, enyhe képzavarai is abból fakadhatnak: az indulatból és a valóságból. Szépen sütött a nap, sűrűn kaptak a szélhalak, azt hiszem, az volt az a nap, amikor közel százat fogtunk ki belőlük a fiammal. Egy fűzbokor mellett ültem a 55
