Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Lászlóffy Aladár: A végtelen készenlét (A pokolban is egy malomban őrlünk)

A pokolban is egy malomban őriünk

Doktor úr, nem tudok menni! - sóhajtott az egyszeri székely. De hiszen a rendelőbe is lám eljött valahogy. Hát jönni tudok, csak menni nem!... Miről szól ez a költemény? Lehet, azt a látomást kellett volna megírnom, melyet most a „gondolta a fene" féle értelmezéseket kiszorítandó előlegezek meg, s a versikét adni elő magyarázó szövegként.

Almomban ugyanis, mint a valóságos múltban annyiszor, sikerült az ostromlók orrára csukni, utolsó percben a várkaput. Ők kinnrekedtek, mi persze beszorultunk, de idebent az eddigi dolgok folytatásaként, kezdetét vehette egy egész más Magyarország története, melyben nem esik el Eger, Drégely, Temesvárt nem adják fel szabad elvonulás reményében sem. Ilyen álmokban időnként nem esnek egymásnak, akik el akarják emészteni a Hunyadi-fiúkat, Dobót, Kátayt. Időnként számon szabad tartani Bocskay, Bethlen, a Báthoriak és Rákóczik bűneit és tévedéseit is, nem semlegesíti őket az erény s az érdem együttesének faramuci matematikája sem; s megvitatható Kossuth és Tisza Pista ellentmondásos személyisége; így elkerülhető az olyan örvény, csapda, tükörlabirintus-tünemény, hogy mikor az álom és való, a kinti s a benti, mint sziget után a folyó két egymást ellenőrző ága egyesül, újra találkozik, kiderüljön, hogy csak körbenjártunk, hogy ugyanott vagyunk.

Mivel hogy időnként bennszorul, ami kinti, és kinnreked, ami bennvaló; az afféle bizony ezzel is jár. Hajnal a várkapuban. Hajnal a nagy-nagy malom előtt, a pokolban. Ide fut be a vén cigánynak naponta a posta, az utasításokkal, hogy amit rákentek a századok, azt mi oldja le, s mi a teendő a vármegyeházra felszálló pávák dolgában. Nagyjából hogy: húzd... de mégse... A Montblanc csúcsán a jég máma már nem szakad tovább. Hol vannak a gepidák, a gótok, a hunok, a longobárdok. Kedvenc rá- kérdező-játékunk kipróbált végeredménye mindig azzal a hízelgéssel zárul, hogy bezzeg mi itt vagyunk még. A sok „miile" úgy szálldos tudatunk körül, mint a pille. Egyesek folyton el akarnak velünk felejtetni fontos dolgokat, mások pedig valóságos vértódulássá fokoznák a bizonyos érzékenységeink és hiányérzeteink pótlására bevezetett praktikákat. Küszködünk, egyszóval. így vágta ki magát a csempész tűzkőárus is a háború utáni infláció idején, mikor valami rendőrféle rákérdezett a félhangos hadarásra: tűzkő-tűzkő-tűzkő-tűzkő-tű-----Mutass nekem egy öntudatánál tartott népet, nemzetet, magyarságot, románságot, lengyelséget s megmondom, ki vonul be a Schengenekbe, Uniókba és hogy vajon hattyút zabálni vagy gazdagítani azt, ami elkészült Európából, a világból.

Bennszorultunk, jól van. De szándékban, tervben megvédelmezhető anyanyelvi kultúrával, egyetemekkel, Teleki-tékákkal és Pannonhalmákkal, Mátyás-szobrokkal és sokértelmű jelképpé szubtilizált kenyérmezőkkel. A kiművelt emberfőkbe felszippantott és beleöntött programok tovább működnek, buzognak, alkalmazkodnak és elágaznak ugyanazon jövő felé, tatárjárások, törökvilágok és Trianonok szünetei, megszakításai után is: a kiútkeresés és a megmaradás torkolata irányába, ahol majd meg kell jelennie valami múltán, valami végén. Mint helyzetjelentésnek: megy a juhász... és rákérdezésnek: ej mi a kő?... Fő hogy végesvégig készenlétben álljunk. Akkor is, ha a bevetés legtöbbször elmarad. Ugyanis jönni tudunk. Csak menni nem.

52