Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Lator László: A kezdet (Szép lenvászon lobogás)

szög, a vers az emberi világ felé fordul. Makón, még az uriasabb utcákban is, sok a vályog vagy félig vályog ház. A háború alatt nemigen meszeltek-festettek, hám- lottak, málladoztak a könnyen vizesedő vályogfalak. A nedves pincék vasrácsos ablakából hűvösen megcsapta az embert a dohszag. De a módos kisvárosban a háborús időkben is volt (talán háznál főzött) mosószappan, a nyitott ablakon kikicsapott jó szaga. Atrajzolatlan valóságdarab a Gödör is. Kedvelt kocsmája volt a duhaj kedvű makóiaknak, az alagsorban volt, onnan a neve. A következő, különféle látványelemekből összerakott, metaforikus képsornak, mondhatni, mondanivalója van, ilyen bizakodva néztem, néztünk a világba, minden csupa ígéret és lehetőség volt. A régtől olyan eleven város a visszanyert békében merő egy szellemi izgalom, heveny és tartós lázak fűtötték, irodalom, zene, művészet, politika. A Krisztus-arcok nem szorul magyarázatra. Még éltek a város művelt, mindenre fogékony öregei, Móra Ferenc, Juhász Gyula egykori barátai, a kölyök József Attila pártfogói, jöttek a náluk fiatalabbak, egyikük-másikuk lobogó pártszenvedéllyel, mi, diákok is szervezkedtünk, izgatott vitákban, veszekedésben, egyetértve és marakodva készültünk a világot megváltani. Az öregek komolyan vettek bennünket, nekik köszönhettük, hogy a vármegyeháza dísztermében mindig telt ház volt irodalmi estjeinken. Szóval egy ideig érthetőnek és bűntelennek látszott a világ. Az utolsó előtti strófa második felében megint fordul a vers, másféle közegbe csúszik át, alig-alig kimondva ugyan, de az elmaradt megváltásról beszél. Pontosabban: azt az ingatag egyensúlyt próbálja érzékeltetni, amely bármelyik pillanatban megbillenhet. Egy 1953-as versemben hasonló képet használtam:

Micsoda vágy feszült a megszakadt, a félúton megalvadt mozdulatban!

Bár a versbeli történet íve itt megtörik, a versnek itt van a szerkezeti, technikai csúcspontja. Vagy legalábbis itt kellene lennie. Az egyetlen tárgynak futó párhuzamos mondatok után, úgy képzelem, egy pillanatra megáll a vers. Az utolsó szakaszban megváltozik az irama, anyagának természete. A fogalmi elemekkel át- szőtt-összetartott, de lényegükben természetelvű képek bizonytalan félálom-vi- lágba tűnnek át. Az első két sor marosparti tája ugyan valóságos színpada ifjúkoromnak, ott mászkáltunk kora tavasztól késő őszig osztálytársaimmal, okos fiúkkal, édes lányokkal, de a káprázik a hőség, bár hát éppen mondhatnám látványnak azt is, mégiscsak megbontja a szilárd körvonalakat. Ez már lázálom, hállucináció. Ezért is van, utólag úgy gondolom, hogy a kezdettől ingatag metrum, a vele feleselő hangsúlyok miatt is, érezhetően fellazul, nem igazodik semmilyen mintához. Ebben az elmosódott féleszmélet-közegben formálódik meg a versnek nemcsak tartalmi, hanem szerkezeti szempontból is legfontosabb sora, a kiválik az egyetlen lehetőség. Ugyanezt jó tíz évvel korábban is megpróbáltam megfogalmazni:

Mily akarat, hányféle kényszer, az eleve-elrendeléssel, konok képlettel mily szerencse tusakodott, hogy megteremtse

49