Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Lator László: A kezdet (Szép lenvászon lobogás)

Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan teremtés, az embernél hatalmasabb, de vele mégis egynemű létezés. Órák hosszat elkuporogtam a bokrok, bozótosok nyirkos, földszagú, növényszagú zöld homályában. Alighanem már akkor megsejtettem valamit az egyidejű pusztulás és teremtődés bölcs vegytanából. Ez a szókapcsolat, akárcsak az előbbi sorban a tisztább halál, persze utólag kerül a képbe, s ha csak egy pillanatra is, az absztrakció felé fordítja a látványt. (A vers, gondolom, éppoly kevéssé bírja el az egymásra halmozott képeket, mint a vegytiszta fogalmiságot.) Gyerekkori emlékem a megfülledt, csípős, fekete trágya is, minden falusi kölyöknek ismerős kép ez. Nálunk, Tiszasásváron, első otthonomban, a baromudvarban, az istálló (az ól) mögött volt a trágyadomb, oda talicskázták a ganét, ott érett, hogy majd kihordják a földekre. A trágyadomb szaga vonzott is, taszított is, valami jóleső, gyönyörűséggel elegy undort keltett bennem. A trágyadomb nagy, téglalapforma gödörben volt, a trágya halmai körül télen sötét jéggé fagyó, majdnem fekete trágyalé. A tavalyi szalma sötét okkerszínűre pácolódott benne, a világosabb csigolyák közt jól látszottak a szalmaszál szívós, világosabb rostjai. A másolhatatlan statika természetesen jóval később társult a látványhoz. Úgy emlékszem, az Elet és Tudományban olvastam, akkoriban, mikor a verset írtam, hogy a legkorszerűbb technika sem tud versengeni a természettel: nem lehet olyan felhőkarcolót építeni, amely arányaiban megközelíti a búzaszáléit, a magasságához, átmérőjéhez képest képtelenül nagy terhet, a kalászt tartó szalma szívós szilárdságát. Ez is fogalmi eleme a versnek, nemcsak azért van ott, hogy a képsornak váza, tartószerkezete legyen, hanem azért is, hogy fékezze a túlságos líraiságot, mert a század második felére már meglehetősen elteltünk vele. Meg azért is, hogy legalább jelezze: a költészet, ha csak ennyire is, tudomásul veszi, hogy a természettudományok közegében él.

A harmadik strófa anyagát már leginkább makói emlékeimből vehettem, bár hát akárhol láthat ilyet az ember. A fehér szakállt eresztő téli szemét puszta látvány, mégis futólag oda kellene gondolni mögé a háború bomló, csírákat indító hulladékát. Ahogy egy darab valóság a Kálvária utca is, az a széles, egyenes, hosszú, jegenyék szegélyezte mezővárosi út, a katolikus temető mellett vezet kifelé, a Vásárhelyi útra, sokat jártam arra, az visz Újváros felé, a Megyekertbe, abban a nagy gyümölcsfa-kertészetben dolgoztam gimnazista koromban, hetven deka zsírban lesütött hús volt a napszám, mert már megugrott az infláció. Ezt persze csak én gondolhatom oda az amúgy is erősen megvilágított, de ettől a háttértől még világosabb kép mögé. Egyébként a jámbor dicsfény szándékosan naív áhítatával (odakanyarítvá) folytatja, nagyobb térbe állítja (legalábbis így szerettem volna) a je- genyés képet. Az ultramarin ég (azt hiszem, ez a majdnem-szakszó is azért került a versbe, amiért az okker huzal vagy a statika, különben a nyári, koranyári ég csakugyan ultramarin kék, gyerekkoromban festőnek készültem, ha máshonnan nem tudnám, onnan tudom) világosabb csíkja a hátulról megvilágított háztetők körül ismert fénytani jelenség, nemcsak a gyakorlatból vagy festőmesteremtől tudom, fizikából is tanultam. Csak utólag vettem észre, mert bármennyire csináljuk is a verset, azért az magát is alakítja, hogy a negyedik versszakban változik a látó48