Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Lator László: A kezdet (Szép lenvászon lobogás)
Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt jövendők, tervek, érvek, ellenérvek. Száraz szelekben só marja a szájat. Emészti egymást kétely és reménység. A gondolat már majdnem megtalálja, a mozdidat már-már megüli fészkét. A töltésen túl a gizgazos ártér görcs fűzfái közt káprázik a hőség. Derül, sötétül, változik a háttér, kiválik az egyetlen lehetőség. Az aluvót nehéz álom csigázza, törődötten ébred, s az élhetetlen szerelem szép lenvászon-lobogása elenyészik a vándorló egekben. Szép lenvászon lobogás Ezt a verset 1976-ban írtam. Nem valamilyen megnevezhető, jól körülrajzolható élmény indította el. Talán három-négy év, de azt is mondhatnám, hogy egy fél élet tapasztalatanyaga van benne. A drámaian változó korral változó lelkiállapot, egy külső és belső történet leírása. Kezdem a külsővel: a körülmények csodás összejátszásának hála, egy kurta otthoni, kárpátaljai, ugocsai közjáték után, a breszt-litovszki fogolytáborból 1945 karácsonyeste érkeztem Makóra. Nem egy éppen csak az imént nagykorúvá lett fiú teherbírására méretezett élménytömeggel. Sokáig álmodtam még a háborúval. A negyvenes években írott verseim lidérces képsorait nem a képzelet festette. Nagypaládnál, Kishódosnál szöktem át Magyarországra (a szülőföldem akkor már a Szovjetunióhoz tartozott), évekig álmodtam ezt is. Három hét kellett hozzá, hogy a keleti határtól Makóra érjek, egy- egy véletlen vonatra három-négy napot is várni kellett, Tótkomlóstól már csak gyalog mehettem. Ez van az első versszak valóságos elemekből csinált képe mögött. Bármerre néztem, még ott voltak a háború üszkös nyomai, már gazdátlanul kallódó tárgyai, de lassan kezdték elveszíteni valószerűségüket. Az eldobált fegyverek, rohamsisakok, rozsdásodó géproncsok, bedöglött bombák kiszakadtak korábbi összefüggéseikből, akár jámbor színházi kelléknek is nézhette őket az ember. A megsebzett természet kezdte bekebelezni, megemészteni a háború hordalékát. Félig-meddig helyreállt a rend, a rendetlen pusztulás helyét elfoglalta a tisztább halál. A második strófa az előbbi utolsó sorát folytatja, átveszi annak áramát, de képei messzebbről valók. A vad zugok (a tenyészet, a születés fészkei) gyerekkoromban rögződtek emlékezetembe. Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. 47
