Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Vasadi Péter: A város kapui előtt (Az idő, mint egy óriás kapu)
mennyei Jeruzsálem felé, amelybe Szent János evangélista bepillanthatott, s ott csodát és szörnyűségeket egyaránt látott. Ez a súlyos ég, dicsőségtől s ítélettől terhesen türtőzteté magát, ahogy lenéz a földre. Nem szól bele, hagyja a vasarcú hadak szüntelen masírozását. Valahol mindig vonulnak, dörögnek, fenekednek a hadtestek, mutogatják magukat az ellenségnek nagy peckesen, de voltaképpen a végtelenül nyugodt, apatikus, alig moccanó halálnak. Meg hurrázik a lompos tömeg a tribünök előtt. A tegnapi - holnapi? - hatalom, mely merev, magas, gőgös, komor, akár a tribünje, kegyesen integetve fogadja a hódolatot; hülye, elhitte, hogy nem félik, hanem szeretik, akiket kivezényelt. Egyetlen nagy, vörös lobogás volt a tér, a tömeg ujjongott és zászlót lengetve hazudott. S kissé odébb, a liget bokrai közt a leplezett nyomor kotorászott félzsömle s üvegalja sör után. De mindig van egy másfajta vonulás is. Az útpadkára szorítottak, a kicsik, a fél- lábúak, a kisemmizettek, ahogy a betegek ünnepén Máriapócson - szó szerint - térden csúsznak a fölvert porban, füzért morzsolnak, énekelnek, imádkoznak, gaj dóinak, lihegnek, hörögnek is vonszolódva s taszigálva egymást a Máriás zászlók alatt, melyek időnként közéjük buknak. Nem így a fejük fölött vigyázva tartott címerek, pajzsok, - esetleg kopasz - vaddisznófejekkel a képeken, a táblákon. Ezek a vonulók próbálják meg igazán az ég türelmét. Ám egyszer elfogy ez is. Lássék bár nemlétezőnek vagy végtelennek. Nem az, s nem ez. Nem tudjuk, milyen. A Bárány állítja majd meg az ide-odavonulást. Akinek - igen, akinek - mindentudó hiúz-szeme van, de ő maga szelíd. A könnyezőket előre szólítja. Többé se vonulnia, se futnia nem kell, s nem is lehet senkinek. ítélet lesz, kell lennie, mert túlcsordul a gazság minden mértéken, és a jóakaratúak folyton vereséget szenvednek. Egyszer, az utolsó pillanatban - ha volt első, lesz utolsó is - ők kelnek föl elhulltukból, megelőzve minden bukottat, s megdöbbenve néznek körül: uramisten, mi történik itt? Nagy lángon lobogva égnek el az esélyek, s az esélytelenségek. Nincs többé más, csak lelkifurdalás, hogy jaj, mit tettem? mit nem tettem? s miért? miért? s kinek? s ki volt az, akinek nem? Nincs többé jótékonykodás, se tiltás. Az idő, mint egy óriás kapu, becsukódik. Kattan a zárja (egészen kis zárja van). S jön a víz tüzet oltani, s helyet csinál romok között a végső Világosságnak. 45
