Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Tandori Dezső: "Tollat fogni" (Egy vers - és mindenféle vidéke)

tam a lejtőn). Természetes? A jojó-jelenség? Föl-le? 1999-ben már kellemetlennek éreztem súlyomat, bár ez csak némely kedvenc nadrágok kihízásában mutatkozott gyötrelmesebben. 2000-re már a máj is jelezte tiltakozását. Keveset mozogtam. Korai fekvés napra nap, sok idő itthon, lassú, csoszorgós gyaloglások, elmaradt utazások - sőt, boldog voltam, ha maga a „rendezvény" maradt el, például Hágában, vagy ha a megnyert hannoveri, világkiállítási pályázat nem járt a meghívás kötelező elfogadáskényszerével, nem mentem, hát nem mentem -, maga az ivás, a zabálást nem jelentő, de kolbászos-pogácsás „kaja"... hozta mindez a dekákat, kilókat. Nyolcvan fölé szaladtam. Istenem, ha sikerülne visszatérni 60 kiló köré! Próbálom. És a Madárzsoké tele, az a Duisburg furcsa emlék. Mégse vágyódom vissza. Csak a nadrágjaimba. (Lesz-e hozzá határozottságom? Megy-e ilyesmi ma is így?)

Része-e a mindenségnek a Madárzsoké bármi vízjele, témabeli vonatkozása? Mindenség-jegyűvé növekszik a ló-és-lovasa téma? Balladás lesz, ami az életben oly reális? S nem mindig királyi?

Nem mindig? Nem mindig, jó, de oly sokszor. Lófogadó SIS-tévén át is: azok a ködös északi pályák... vagy délebbiek akár... fáik, derengő hátterük - dombok, falvak, elhúzó autók stb. -, a mezőnyök, a furcsaságok... ahogy „lovad", pénzeddel, az utolsó gáton bukik, s nem is lehetett ez csalás, nem volt favorit. Vagy ahogy, ismétlem, „lovad" és lovasa a rajt pillanatában az indító gumikötelétől (és állványától) jó harminc méterre csatangol, háttal a menetiránynak... ez már több, mint gyanús. Szakkifejezéssel élve: „láthatod sorsodat". Ugyanígy, ha különösebb ok nélkül az első gáton bukik a négylábú. Strapálni sem akarták őkéimét. S így tovább. Nincsenek illúzióim.

Téma azonban az is, tematikus „tényező": hogyan lesz révült ballada oly tárgykörből, ahol meglehetősen realista, csaknem kiábrándult vagy (avagy lehetnél, s magadból is, könnyelmű és buta botladozásaidból rég eleged van!).

Egy „Illés"-t s az ő szekerét idéző lónév (El Yasaf) hozta e kis londoni versedet:

Illés, Éliás.

London az én Bakonyom,

Párizs Ady Baknya;

Szekér jön egy alkonyon, felülünk a bakra.

A „Baknya" szóalakon sokat gondolkoztam.

De a Madárzsoké kötetében lelhető ez a haiku is:

Azt mondják, mindig rajtunk is múlik minden.

Rajtam ne múljon.

Na, jó vicc. De az elmúlás mindenség-témáját járta körül az a kötet. Címe, a Vagy majdnem az: Szabó Lőrinc „öngyilkosság vagy majdnem az"-ából! Bizony ám. De félreérthető is. Hogy te vagy majdnem az. Mi?

42