Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

- Hát Tira Avolót láttad-e? - kérdezte egyszer Aforki. Igen, láttam Tira Avolót, amely a világ csodája. Asmera, a maga olasz mediterrán építészetével, nagyszerű, örökösen meleg, napfényes tavaszt idéző éghajlatával, nagyon szép város. Ennek a városnak a luxus palotanegyede Tira Avolo. A gyönyörű villákat virágtenger­ben úszó kertek övezik. Királyi pálmák, magas élősövények, úszómedencék, zöld gyepszőnyegek, színes virágágyások, a növények, színek, illatok szüntelen pará­déja - igazi földi Paradicsom. Amikor a háború idején az olaszok elhagyták Asmerát, a Tira Avolo negyedet az etióp és szovjet tábornokok és családjaik vet­ték birtokukba. Semmiféle Szocsi, Szuhumi vagy Gagra nem veheti föl a versenyt Tira Avolo éghajlatával és komfortjával. így aztán a Vörös Hadsereg vezérkará­nak fele, minthogy az Azúr-partra vagy Caprira tilos volt utaznia, Asmerában töl­tötte vakációját, s egyúttal segítséget nyújtott Mengistu seregeinek az eritreai partizánokkal folytatott harcban. Az etióp katonaság széles körben alkalmazott napalmot. Az eritreaiak, menedé­ket keresve a napalm elől, lefedett óvóhelyeket, álcázott földalatti folyosókat, rej­tekhelyeket építettek. Az évek során egy második, szó szerint föld alatti, mások számára megközelíthetetlen, rejtek országot építettek föl, amelyben szabadon mozoghattak az ellenség tudta nélkül. Az eritreai háború - s ezt maguk az eritreaiak is büszkén hangoztatják - nem holmi bozótháború, bush-war, nem a warlordok pusztító, rabló irtóhadjárata volt. A föld alatti államban iskolákat és kórházakat, bíróságokat és árvaházakat, fegyvergyártó és egyéb műhelyeket mű­ködtettek. Az analfabéták országában minden harcosnak tudnia kellett írni, ol­vasni. Az, ami az eritreaiak vívmánya és büszkesége volt, most legfőbb gondjukká, drámájukká vált. A háború ugyanis 1991-ben véget ért, s két év múlva Eritrea független állam lett. Ebben a kicsi, a világ legszegényebb országai közé tartozó államban ott van a viszonylag képzett fiatalok mintegy százezres serege, amellyel nem tudnak mit kezdeni. Az országban nincs semmiféle ipar, a mezőgazdaság válságban van, a városkák romokban, az utak tönkretéve. Reggelente százezernyi katona ébred fel úgy, hogy nincs mit csinálnia, mindenekelőtt pedig nincs mit ennie. Egyébként nemcsak a katonákról van szó. Civil barátaik, testvéreik sorsa is hasonló. Elég vé­gigmenni Asmera utcáin délidőben. A fiatal állam még kevéske hivatalának alkal­mazottai a közeli bárokba, étkezdékbe tartanak, hogy bekapjanak valamit. Fiata­lok tömegeinek azonban nincs hova menniük - munkát nem kapnak, nincs egy fillérjük sem. Lődörögnek, a kirakatokat bámulják, az utcasarkokon ácsorognak, padokon ücsörögnek - tétlenek és éhesek. Elhallgat a székesegyház harangja, a müezzin hívó hangja, Jemen hegyei mö­gött fölbukkan a vakító, tüzes napkorong. Autóbuszunk, egy nagyon, nagyon öreg Fiat, amelynek már színét sem lehet megállapítani, annyiszor kalapálták ki rozsdaette karosszériáját, lefelé bukdácsol a két és félezer méternyi magasból a nyaktörő úton. Meg sem kísérlem leírni azt az utazást. A sofőr, egy fiatal, ügyes, figyelmes férfi, mint egyetlen európait, maga mellé ültet. Tudja jól, mit jelent ezen az úton vezetni, ismeri az összes nyaktörő csapdát. Száz kilométeren több 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom