Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

- Hát Tira Avolót láttad-e? - kérdezte egyszer Aforki. Igen, láttam Tira Avolót, amely a világ csodája. Asmera, a maga olasz mediterrán építészetével, nagyszerű, örökösen meleg, napfényes tavaszt idéző éghajlatával, nagyon szép város. Ennek a városnak a luxus palotanegyede Tira Avolo. A gyönyörű villákat virágtengerben úszó kertek övezik. Királyi pálmák, magas élősövények, úszómedencék, zöld gyepszőnyegek, színes virágágyások, a növények, színek, illatok szüntelen parádéja - igazi földi Paradicsom. Amikor a háború idején az olaszok elhagyták Asmerát, a Tira Avolo negyedet az etióp és szovjet tábornokok és családjaik vették birtokukba. Semmiféle Szocsi, Szuhumi vagy Gagra nem veheti föl a versenyt Tira Avolo éghajlatával és komfortjával. így aztán a Vörös Hadsereg vezérkarának fele, minthogy az Azúr-partra vagy Caprira tilos volt utaznia, Asmerában töltötte vakációját, s egyúttal segítséget nyújtott Mengistu seregeinek az eritreai partizánokkal folytatott harcban.

Az etióp katonaság széles körben alkalmazott napalmot. Az eritreaiak, menedéket keresve a napalm elől, lefedett óvóhelyeket, álcázott földalatti folyosókat, rejtekhelyeket építettek. Az évek során egy második, szó szerint föld alatti, mások számára megközelíthetetlen, rejtek országot építettek föl, amelyben szabadon mozoghattak az ellenség tudta nélkül. Az eritreai háború - s ezt maguk az eritreaiak is büszkén hangoztatják - nem holmi bozótháború, bush-war, nem a warlordok pusztító, rabló irtóhadjárata volt. A föld alatti államban iskolákat és kórházakat, bíróságokat és árvaházakat, fegyvergyártó és egyéb műhelyeket működtettek. Az analfabéták országában minden harcosnak tudnia kellett írni, olvasni.

Az, ami az eritreaiak vívmánya és büszkesége volt, most legfőbb gondjukká, drámájukká vált. A háború ugyanis 1991-ben véget ért, s két év múlva Eritrea független állam lett.

Ebben a kicsi, a világ legszegényebb országai közé tartozó államban ott van a viszonylag képzett fiatalok mintegy százezres serege, amellyel nem tudnak mit kezdeni. Az országban nincs semmiféle ipar, a mezőgazdaság válságban van, a városkák romokban, az utak tönkretéve. Reggelente százezernyi katona ébred fel úgy, hogy nincs mit csinálnia, mindenekelőtt pedig nincs mit ennie. Egyébként nemcsak a katonákról van szó. Civil barátaik, testvéreik sorsa is hasonló. Elég végigmenni Asmera utcáin délidőben. A fiatal állam még kevéske hivatalának alkalmazottai a közeli bárokba, étkezdékbe tartanak, hogy bekapjanak valamit. Fiatalok tömegeinek azonban nincs hova menniük - munkát nem kapnak, nincs egy fillérjük sem. Lődörögnek, a kirakatokat bámulják, az utcasarkokon ácsorognak, padokon ücsörögnek - tétlenek és éhesek.

Elhallgat a székesegyház harangja, a müezzin hívó hangja, Jemen hegyei mögött fölbukkan a vakító, tüzes napkorong. Autóbuszunk, egy nagyon, nagyon öreg Fiat, amelynek már színét sem lehet megállapítani, annyiszor kalapálták ki rozsdaette karosszériáját, lefelé bukdácsol a két és félezer méternyi magasból a nyaktörő úton. Meg sem kísérlem leírni azt az utazást. A sofőr, egy fiatal, ügyes, figyelmes férfi, mint egyetlen európait, maga mellé ültet. Tudja jól, mit jelent ezen az úton vezetni, ismeri az összes nyaktörő csapdát. Száz kilométeren több

52