Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

száz kanyar van - tulajdonképpen az egész útvonal csupa kanyar, ráadásul a keskeny, csúszós sóderrel és laza kaviccsal felszórt, egész idő alatt szakadékok szélén futó utat semmiféle korlát, védőfal nem szegélyezi.

Ha az embernek nincs tériszonya, és lenéz a mélybe, számos helyen láthatja odalenn, a szakadék alján mindenféle autóbuszok, teherautók, páncélkocsik roncsait, a legkülönfélébb állatok - alighanem tevék, öszvérek, szamarak - csontvázait. Némelyek közülük már nagyon régiek, de vannak - s ez a félelmetesebb - egészen frissek is. A sofőr és az utasok együttműködnek, láthatóan összeszokott együtest alkotnak: amikor kanyarhoz közeledünk, a sofőr hosszan elnyújtva így kiált: -íííaaahhh, s erre a jelszóra az utasok a kanyar ívével ellenkező irányba hajolnak, így képeznek némi ellensúlyt, különben a busz erőtlenül a szakadékba zuhanna.

Egy-egy kanyarban tarkabarka, szalagokkal, művirágokkal és naív festők modorában festett ikonokkal feldíszített köpft oltárt látni, amely körül néhány sovány, szikkadt testű szerzetes forgolódik. Amikor az autóbusz lassít, agyag- tálacskákat nyújtanak az ablakok felé, hogy az utasok áldozati adományt dobjanak beléjük, a szerzetesek ugyanis cserében imádkozni fognak, hogy szerencsés legyen az utazás, legalábbis a következő kanyarig szerencsés.

Minden kilométer új látványt igér, minden hegy mögül más táj tárul elénk, menet közben látjuk, hogyan állnak össze egyre újabb panorámák, hogyan fitogtatja a természet a maga szépségeit, bájait. Mert az út egyszerre borzalmas is, gyönyörű is. Odalenn a mélyben bokrok közé bújt kis település, távolabb egy kolostor - világos falai fehér lángként világítanak a hegyek sötét hátterében. Amott egy gigantikus méretű, száz tonnás, ketté hasított szikla - mekkora villám hasíthatta ketté! - ékelődik egy tisztás közepébe, másutt egy egész kőmezőt látni - előbb csak lazán, szanaszét heverő köveket, amelyek később közelebb kerülnek egymáshoz, összerendeződnek; ez annak a jele, hogy ott muzulmán temető van. Itt, mint egy klasszikus tájképen, gyors patak csillámlik, ott egymásra torlódó sziklák képeznek holmi égi kapukat, kanyargós labirintusokat, patetikus oszlopokat.

Ahogy telik az idő, s egyre lejjebb és lejjeb jutunk a kanyarok őrült körhintáján forogva, folyton az élet és halál határán egyensúlyozva, érezzük, hogyan lesz mind melegebb, aztán már nagyon meleg, fullasztó meleg, végül pedig, mintha óriási lapáton hajítanának bele minket, valóságos olvasztókemencében találjuk magunkat. Izzó martinkemencében - megérkeztünk Mitsiwába.

Előbb még azonban, néhány kilométernyire a várostól, véget érnek a hegyek, s az út egyenesen, laposan fut tovább. Ahogy erre az útra érünk, a sofőr megváltozik, sovány alakja ellankad, arcizmai kiengednek, megenyhülnek. Mosolyog. A mellette tornyosuló kazetták közül kivesz egyet, beteszi a magnóba. A kopott, be- homokozódott szalagról valami helyi énekes rekedt hangja szól. A dallam keleti, sok benne a magas, vágyódó, szentimentális tónus. - Azt énekli, hogy a lány szeme olyan, mint két hold - fordítja a szöveget a dalba feledkezett sofőr. - És hogy ő szereti ezeket a szemeket.

Beérünk a romokban álló városba. Az út mindkét oldalán hegyekben tornyosulnak a töltényhüvelyek. Kiégett házfalak, szilánkokra tördelt fatörzsek. Égy asszony megy a kihalt utcán, két fiúcska egy tönkrement teherautó sofőrfülkéjé53