Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Határ Győző: Verselemzés I-V.
halmozni az ember gyermeke, a görögök is tudták, mit jelent a hányattatás, a hajótörés, a boldogtalan sodródás szigetről-szigetre; a sorozatos partravettetések ezernyi veszedelme, hogy mit jelent s ők is úgy tartották: akit a megváltó olümposzi istenek szeretnek, megkímélik attól az istenátkától, amit az életbeta- szíttatás jelent és megmentik tőle, mindvalósággal megváltják és mivel? Hamarvaló halállal. A költő, aki élete virágjában hal meg, csonkán hagyja itt költészetét, a java tán sírba száll vele s még csak nem is úgy, mint pusztulásra ítélt kézirat-paksaméta: hanem amúgy, megvalósítatlanul - megíratlanul. így hát költészete, addig-való költészete csak azt a port pergeti hosszan, amennyi csöpp markába fért. Igen ám, de keletkezésünk ősképe, az Örvény, visszaveti ifjonti arcmását, versei visszadobbannak a szívekben, mint Chattertoné vagy Csokonaié, a neve hallatára megreszkető szívekben és a látás kortikális „szeme" előtt feltetszik képe: ilyen volt fiatalon, amikor meghalt. Ám mint Aloysius Bertrand, akit a kórházi ágyról továbbítottak a halottaskamrába és soha-de-soha nem tudta, sejteni sem sejtette, hogy az ágyában lelt versesfüzet révén valaha a modern költészet egyházfejedelmei között lesz a helye: ő is. A legendák róla még nem voltak sehol, hogy tudósítsanak költe- ményes csudatételeiről s még szószólóit, a fürbittereket is készületlenül érte - nem mintha szüksége lett volna közbenjárókra Szent Péternél, a Kulcsosnál, hiszen ő maga sem tudta, amikor sétára indult kiskabátban, hogy az a séta nem az utca, a pesti utca vízszintese lesz, hanem menetelesen felfele indul vele az a nagy szerpentin, amelynek végén a Mennyek Kapuja áll: — Ej!... Enyhe időnk van, a kiskabát is megteszi és most, ebben az enyhe időben igazán nem is baj, hogy nincs télikabátom; majd huhukolok, ha fázni találnék és meg-meglehelem a tenyerem — így hát a költő maga sem tudta, amikor arramászkált, hogy milyen magasra felhaladt azon a csalóka szerpentinen s már a Mennyek Kapuja körül jár. Az Isteni Jelenlét Angyala, ki mögül felsugárzik a Teremtetlen Fény, hogy jelezze az Istenközeit - mondom, az Isteni Jelenlét Angyala (aki igen nagy nagyangyal), gyémánthegyű szantál-dárdáját nyújtotta, hogy azt ragadja meg s közelebbhúzza, beinvitálja, fel az Üdvbe, hová ártatlansága hozta, hogy a csípős, engesztelhetetlen szélfúvást „enyhe időnek" vélte s kiskabátban elvetődött a Mennyég Magasáig (amúgy sem volt nagykabátja); s már elcsodálkozni sem volt ideje, se megkérdezni, hogy hol van - ...hol vagyok? szent ég! a Szent Égben? csak nem?!... - amikor bedörrent mögötte a Mennyek Kapuja és ő istene látásában találta magát. Eddig a verselemzés és eddig a vers, az országos hírű költőről, akit a sztálini sötétség pokolfenekéről a mennyei világosság legtetejére ragadott a rajta megesett, töviskoszorús Istenszív, hogy azzal váltsa meg, amivel kitüntette a szeretet: hamarvaló halállal. A Gyűjtőfogházban, egy beszélőn, 1951 januárjában arról számoltak be sugdosódó-titkolódzó látogatóim, hogy Pilinszky János, Jancsi, újholdasék Jancsija meghalt tüdőgyulladásban. Tudtam, hogy már akkor nehezen élt, parányi szobá12
