Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)
rosban voltam, az utca mindkét oldalán falazott, rozsdás hullámlemezzel borított alacsony házak és földszintes üzletek sorakoztak, széles verandáik árnyékában szabók ültek varrógépeik mellett, asszonyok mostak, teregettek. Az utca egyik pontján tömeg verődött össze, ideges szaladgálást láttam, gépkocsik motorjai zúgtak, kiáltások, rikkantások hallatszottak. Amikor átfurakodtam a tömegen, az út közepén megpillantottam egy jókora gödröt. Több méter mély, meredek falú, széles gödör volt, alját zavaros, sáros víz töltötte ki. Az utca itt olyan szűk volt, hogy nem lehetett a gödröt megkerülni, s annak, aki be akart jutni a városba, először be kellett hajtania a gödörbe, bele kellett süppednie a pocsolyás vízbe arra számítva, hogy valahogy csak kiszabadítják onnan. A dolog a következőképpen nézett ki: a gödör alján, félig a vízben földimogyoróval megrakott, hatalmas teherautó vesztegelt. Félmeztelen fiúk csapata pakolta le a mogyorós zsákokat fölfelé kapaszkodva a gödör oldalán. Egy másik csoport köteleket erősített a teherautóhoz, hogy kihúzhassák. Még mások a vízben sürgölődtek, deszkákat, gerendákat próbáltak a teherautó kerekei alá helyezni. Akiknek elfogyott az erejük, kimásztak pihenni. Az utcán már sorakoztak az asszonyok, akik meleg ételt - csípős szósszal leöntött rizst, maniókalepényt, sült jamszgyökeret, földimogyoró-levest - árultak. Más asszonyok helyi limonádéval, rummal, banánsörrel kereskedtek. Néhány fiú cigarettát és rágógumit árult. Végül, amikor már mindent előkészítettek, az összes földimogyorót kipakolták, az emberek hozzáláttak, hogy kihúzzák a teherautót. A fiúk egy része hangos buzdítások közepette nekiveselkedett a köteleknek, a többiek vállukkal tolták a karosszériát. A teherautó makacskodott, vissza-visszacsúszott, szinte már hanyattfordult. Végül azonban közös erőfeszítéssel csak felhúzták az aszfaltra. A bámészkodók tapsoltak, örömükben egymás vállát veregették, a gyerekek táncra perdültek. Egy perc múlva már a következő, sorára váró jármű kínlódott a hatalmas gödör alján. Észrevettem azonban, hogy ennek kiszabadításával egészen más emberek foglalkoztak. Hozták magukkal saját köteleiket, láncaikat, deszkáikat, lapátjaikat. Azok, akik az előző teherautónál szorgoskodtak, már szétszéledtek. A munka ezúttal szokatlanul keservesnek és nehéznek bizonyult - egy különlegesen nehéz, hatalmas Bedford teherautót kellett kihúzni. Ezt csak részletekben, fokozatosan lehetett megoldani. Minden újabb nekilódulás előtt hosszadalmas vita folyt arról, hogy milyen módszer lenne a leghatékonyabb. A Bedford csúszkált, motorja, mint egy őrült, vonyított, a rakodótér veszélyesen megbillent. A gödör minden jármű után egyre mélyebb lett. Alja már vizes, ragacsos latyakká vált, amelyben a kerekek egyhelyben pörögtek beterítve a bámészkodókat sárral és sóderrel. Végiggondoltam, hogy két-három napig kell itt várakoznunk, mire sorra kerülünk, s mi is a gödör sáros alján találjuk magunkat. Vajon mennyit kérnének az emberek a kimentésünkért? Ennél is fontosabb volt azonban a következő kérdés: hogyan kerüljünk ki ebből a kelepcéből? Már nem gondoltam az onitshai piacra, a színes forgatagra, a vásári ponyva-irodalomra. Nekem vissza kellett térnem Port Harcourtba. Előbb azonban még elindultam, hogy fölfedezzem a bedugult Oguta Road környékét, nyelvet fogjak, megnézzem, hogyan élnek ott az emberek, mit mondanak. 49
