Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Bence Erika: Újvidéki Dekameron II. (Gobby Fehér Gyula: A sötét árnyéka)
szedek rendszerint más - jelen nem lévő - szereplők történetét jelenítik meg előttünk, idézik mások beszédét, s egy másik történetbe, olykor csak kulisszaként funkcionáló keretbe ékelődnek. Jó példa erre A hajlék oszlopa című novella, amelyben Bölöm kökényszedés közben elmeséli, Lekvár hogyan, miért ölte meg az anyósát. Hallgatóságát és beszédpartnerét maga az elbeszélő képezi, aki a beszélgetés során - sajátos módon - sokszor nem a Lekvár-történetre kapcsol vissza, hanem a kökényszedés folyamatára reagál: „Nem hiszem. Mondta Bölöm. Nem úgy beszélt, mint aki álmodik. Igazi mediterrán növény. Mondtam. Keserű is meg édes is. Micsoda? Kérdezte Bölönt. A kökény. Mondtam. A mediterráneum gyümölcse. Lehet. Mondta Bölöm. Erre nem figyeltem az iskolában. Mégis álmodott. Mondtam." Másrészt Lekvár történetét maga Bölöm is egy sajátos szituációban ismerte meg: vizsgálati fogságban, önkéntelenül lett tanúja a rabtárs Lekvár önmagával, saját lelkiismeretével folytatott vitájának, s ezt most az elbeszélő számára szó szerint reprodukálja. E reprodukált szöveg mind formailag, mind stilisztikáikig eltér az alaptörténettől (amíg az dialógusra, ez a belső beszéd formáira épül); benne nemcsak Lekvár története elevenedik meg, de a meggyilkolt anyós ziláltzavart lelkivilága is kifejezést nyert: szitkai, átkozó- dásai (pl. „ide nem lép be az erkölcstelenség gyümölcse, az én lányom nem lesz soha a bűn melegágya, a büdösség szülőanyja") is a szöveg (nyelvileg és stilisztikaiiag ugyancsak elkülönülő) részét képezik. Tehát egyetlen novellán belül Gobby Fehér egy nagyon bonyolult, több síkon formálódó szövegvilágot hozott létre. Az ilyen többszólamúság, a látásnak és a láttatásnak ez a sokfélesége a legtöbb novelláját jellemzi. Az alaptörténetet sokszor (lexikonokból és szakkönyvekből kiemelt) vendégszövegek szakítják meg. Pl. a Vegyétek és egyétek című novella hőse (s első személyű mesélője is egyben) szakkönyvekből magolja a pékmesterség fortélyait, mit a „lexikonbetegségben" - azaz lexikonbeli szócikkek kényszerű idézésben - szenvedő pékmesternek mond fel. A keretnovella tulajdonképpen egy csattanóval záruló történet: az én-elbeszélő inaskodása idején épp a „nagy oroszok", Anna Petrovnák, Pjotr Pavlovicsok és Aljosa Boriszovok (regény)világában él, hatásukra megalkotja a maga különbejáratú álomvilágát, mégis a kenyérsütés folyamatában ismeri fel az igazi alkotás, a „teremtés folyamatát". „Megtanultam, hogy az élet folytatásához járulok hozzá" - mondja. A halálnak démona című novellában az édesanyja temetésére érkező főhős emlékfoszlányai, családi bölcsességek, mindennapok szófordulatai, majd pedig - a rokonság végtelen kapzsiságát látva - a döbbenet hangjai ékelődnek a primer szövegbe, amely egy, a „halál démona" (háború, halál, szegénység nélkülözés) sújtotta újvidéki magyar család „leromlástörténetével" azonos. A nagy vizek című novella viszont Tragacs beszámolója arról, hogyan mentett ki a Dunából egy öregasszonyt. Formailag ugyanazon elven alapul mint a másik három idézett szövegvilág: Tragacs meséjéből egy másik - jellegét tekintve tragikus - élettörténet, a szerettei által megunt és kivetett idős ember története bontakozik ki. Ezek a szövegrészek tipográfiailag is elkülönülnek a főszövegtől, látszólag töredékesek, vázát képezik egy nagyobb ívű elbeszélésnek, ugyanakkor a morális tanulság a világ feletti erkölcsi ítélet alapjául szolgálnak. „Mindenkinek vannak különös történetei" - mondja a Megemésztjük a mi esztendőinket című novellában Messzike, Gobby Fehér Gyula novelláinak egyik állandó figurája. E gondolat értelmében szinte valamennyiükről, e prózavilág minden jellegzetes alakjáról hallunk egy-egy történetet. A mesehallgató szituációnak megfelelően egy-egy előhívó momentum (pl.: Messzike fölsóhajtott. Szerencsés ember ez a Giric." Örökké, mint a hold), konkrét kérdés, kérés (pl.: „De azt tudod-e, hogy Bagi szakképzett lakatos?", Megemésztjük a mi esztendeinket; „Mesélje el, Pali bátyám, mikor Krumplival sétált a Futaki úton.", Szárazföldi vadak), vagy történetmondásra való felhívás (pl.: „Fogadjunk, Bagiről is tudnál mesélni nekem, ha éppen akarnál."; Megemésztjük a mi esztendeinket) nyomán valaki mesélni kezd. Egytől egyig nagyon szomorú történetek ezek, amelyekben szociális hovatartozásuknál fogva eleve hátrányos helyzetű kisemberek keresik boldogulásuk útját. Nemcsak a rendezett életűek világa vetette ki őket, de törvényen kívüli személyek is, mindegyiknek vaj van a füle mögött, rendszerint kisebb betörésekből, lopásokból tartják el magukat, a börtönt is megjárták, de egyszer legalább az életben mindannyian megpróbáltak jó útra térni. A megtérésnek mint a boldogság elnyerése lehetőségének kudarccal végződött kísérletéről szólnak mindenkori történeteik: Lekváré (A hajlék oszlopa), aki családot szeretett volna alapítani és élni a maga csendes-hasznos kis életét, de a környezete táplálta előítélet, a nagyravágyásban tébolyult anyós megakadályozta ebben, s gyakorlatilag kiprovokálta tőle a megbocsáthatatlan bűntettet. Az akadályozott szerelmesek tragédiájáról szól Bagi (Megemésztjük a mi esztendeinket) és Messzike (Az erejevesztett ember) története is, akiknek egész életvezetésére rányomja bélyegét némán viselt bánatuk: „A bánatot megemésztette az idő. Mondta Magó. A bánatot néha magába tudja zárni az ember. Mondta Messzike. Szinte egyszerre emelkedtek fel. Mindenkinek megvan a maga bánata. Mondta Magó. És mindenki maga küzd vele. Mondta Messzike." 111
