Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Balázs Imre József: A konzervatív költő (Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben)

csésebbnek azt tartom, ha OJD szájába adom a megfogalmazást, ahogy a Korunk 1999. decemberi számába megjelent: „hiányzott a csendesség, a meghittség, a szelídség, a kosztolányis hangulat. Túl intenzív, felőrlő volt az egész, én pedig egy menő ifjú kannak számítottam, aki jól eljátssza a rá kiosztott szerepet a kocsmaasztalnál, a pódiumon és az ágyban, és cserébe megkapja ugyanazt, hasonló minőségben, a többiektől. Aztán erre rádöbbentem, kissé megundorodtam magamtól, és a félénk, romantikus régi Rák megpróbálta visszafoglalni helyét bennem, de az eredmény a fent körülírt hibrid lett. Azért lett hibrid, mert a környezet nem ezt igényelte, én pedig igényeltem a környezetet, alkalmazkodnom kellett. Próbálom kezelni a környezetemet, ha romantikát nem is, de bár egy kis nosztalgiát belevinni mindenbe; nem mindig sikerül, olykor vannak periódusok, amikor stílustalan bohémként élek, és igyekszem bármibe fojtani érzékenységemet és romantikámat. Utána meg undor. S megint elölről.. ."(2)

Nem gondolom, hogy ez „magyarázatként" megoldja a problémát, analógiaként viszont megteszi. Arról van szó ugyanis, hogy OJD nem mindig és nem egyformán meggyőző. A kritika hajlamos OJD „újraíró" kísérleteit, „lapszélverse- it" egyöntetűen a hagyományt újrastruktúráló teljesítményekként leírni, ilyesféleképpen: „amiként szétírja az előd és kortárs szövegeket (korántsem pusztán kamaszos tiszteletlenség, talán még csak nem is az »erős« költőt »revideáló« aktus, semmi esetre sem »irodalmi apagyilkosság«) inkább a különféle modernségek egészelvűségét kacagva kétségbe vonó, az avantgárd újgrammatikát elutasító, az új tárgyiasság dokumen- tarista, »köznyelvi megoldásait« kiforgató költészetesztétika jegyében történő újraírás, amely az eredetiség - utánzás dichotómiát feloldja, másutt zárójelbe teszi, több ízben pedig allúzióival az előd/kortárs poézis kihasználatlanul maradt lehetőségeire utal"(3). Vagy: „Orbán János Dénes az iróniától nem mentesen elképzelt hagyo- mányegészt (...) mint lapszélversek töredékeit prezentálja, s a legegyedibb történés-elemet is a kulturális hagyomány teljességének igézetében fogalmazza meg."(4) Kevés az olyan kritikusi megnyilatkozás, amely az alábbihoz hasonló módon felvetné az átírás hogyanjának a problémáját: „ezen »posztmodern gesztuson« túl - melynek eredete a megelőzöttségen alapuló hagyomány-tapasztalattal magyarázható - egy szöveg teljesítményeként e viszonyok, egymásra- hatások megvalósulásának a hogyanja értelmezhető, a szöveg poétikai megalkotottsága kell, hogy irányítsa az olvasót. E szempontok figyelmen kívül hagyása olyan következményekkel járhat, hogy csupán számba vesszük egy-egy szöveg olvasásánál a fenti »jelenségeket«, ily módon a legtöbb jelenkori alkotást ugyanazon séma szerint olvasva."(5)

A remek megoldások, amelyek talán többségben vannak - A szárnyas idő, a Herceg, hátha az Ige is eljöl vagy A megsebzett Galamb és a többiek - kínosan gyönge és/vagy hatásvadász átiratokkal váltakoznak a gyűjteményes OJD-kötetben.(ó) Például: „Verecke híres útjának porát / fölsöp- röm a halottak élén, / s az ugart mint vakondok töröm föl, / ha te vársz rám a munka végén." (Véremnek elég volt egyetlen átok) Hasonló színvonalú átiratok (szimptomatikus, önreflexív megfogalmazás a Hivatalnok lírából-, „s lön indíték egy új travesztiára") még a harmadik kötetben is találhatóak: Anna egy pesti bárban, vagy a Verecke híres útján, át Kocsárdon. A Don Quijote második szerenádját is ide sorolnám, amely egészen egyszerűen megszünteti a Don Quijote-figurát. A különbséget nem könnyű tetten érni, nem könnyű rámutatni, mitől jobb a Gregor vagy az Ód a fenti verseknél. Talán a Hiimériáda és A találkozás elkerülhetetlen Juditjai közti eltérés nyújthat valamiféle magyarázatot. „Juditot a mosógép elkapta, / messze fröccsent vére. / Nem volt pénzem, hogy eltemessem, / hát a Dunába dobtam. A rakodópart / alsó kövén ültem, onnan néztem / kiégett szemmel: hogyan merül el / drága teste. (Akkor jöttem rá, hogy /Dunának, Oltnak egy a hangja / - hogyha alulról hallgatod.)" - szól az első kötetbéli ötlet. A második kötetben a Judit- ciklus nőalakja viszont már sokkal több, mint az előbbi versben: a másfél mázsás boldogság, a Mama, Judit és a város egy személyben, sokarcú és emlékezetes, amint József Attila, az Énekek éneke, Nagy László, vagy utalásszerűén Szilágyi Domokos vendégsorai közül kirajzolódik. A Nagy László-sorok közül pédául így: „Ki lép át értem árkot, bokrot? / A szögesdrótból ki köt csokrot? // Hatalmas Asszonyom, Judit, / ki viszen át, ha nem vagy itt, / ölében ama túlsó partra (...)?" Az átírás az ehhez hasonló OJD- szövegekben hozzátesz valamit a pretextushoz, s a nyilvánvaló irónia ellenére nem egyszerűen travesztiaszerű a célzat. A tét, ahogy Margócsy István mondja, „a kultúra fikcionálása", vagy másutt a múlt kitalálása,(7) a kérdés csupán az, hogy mindenfajta intertexturális játék képes-e újrastrukturálni a hagyomány építményét, vagy olykor ezek átfolynak a posztmodern kor előtt is dívó hommage-típusú, illetve az azokkal ellentétes, tagadó funkciójú, de alternatívát ugyanúgy nem teremtő beszédmódokba.

108