Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Faludy György: A Duna (vers)
VI Október harmincadik napja s még kettő - három kurta nap: a legboldogabb ekkor voltam egész múlt életem alatt. Két héten át szép idő egyszer volt csak, a három egyikén. Reggel az írószövetségbe mentünk Zsuzsával. Csupa fény, öröm, roncs, sétálók, kokárdák meg lyukas zászlók. Azután benéztünk a Bajza utcába. A járda másik oldalán az oroszok most csomagoltak. Pár nerzbundás, kövér kofa teherkocsin ült. Elsiklottunk mellettük. Nem néztünk oda. Rémhír kelt arról, hogy elestem a ruszkik ellen és most holtan fekszem egy Széna téri boltban. „Mutasd magad, hogy élsz még," Unszolt Zsuzsa. Siettünk a Belváros felé. Ki ujjongva köszöntött, vagy megölelt a gyalogjárók tömkellegében, felfordított villamosok közt. Mások néztek üveges szemmel s nem hitték el, hogy engem látnak. Aztán kétszer sétáltunk át a Váci utcán, s utána, egymás kezét tartva szó nélkül, ösztönösen tértünk le kettesben a Duna-partra. Megértük, szabad lett az ország, - nem tudtuk, hogy csak három napra. Mint görögök, kik Apollónak hálából áldozatot visznek, szerényen, fejlehajtva mentünk a lépcsőkön, egész a vízhez. Ott ültünk. A napfény sugárzott, a Vár riasztó romja szép lett. Lábunknál a Duna folyt szürkén. Miért látom azóta kéknek? (Budapest, 2001) 17
